Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
közös megegyezéssel, barátságban fölbontották a frigyet és Göndör Klára — akinek eredetileg Öreg Acsnét szánta a rendező — vette át a szerepet. Ilát az eredeti elgondolás szerint Meszléry Judit játszotta volna, 5 el sein kezdett próbálni, nevét Latinovits — még kék tintával - áthúzta és helyére beírta Majczen Mária nevét. Majd Öreg Ácsné gazdátlanná lett szerepét vette át Majczen Mária, Ilát Bálint Mária s végül Mikes Emma kezdte próbálni. Dévai Péter, az asszisztens neve is később került a rendezőpéldányba s a végső szereposztás kialakulásakor írta be az ügyelő s a súgó nevét is a rendező. Az ezt követő változások — a Cigány-figura például — már nem szerepelnek a rendezőpéldány első oldalán. Az olvasópróbát 1972. február 12-én tartotta Latinovits Zoltán, tehát a Különc bemutatóját követő délelőttön. Társulatnak, rendezőnek egy percnyi pihenő sem jutott. Többen emlékeznek az első próbára. Sok mindenre különbözőképpen emlékeznek, de egy biztos: Latinovits Zoltán — meglehetősen szokatlanul a magyar színházi élet gyakorlatában — közölte: senkinek nem kötelező résztvenni a produkcióban, csak aki teljes szívvel vállalja a közös munkát, az maradjon. Egy színész fölállt, a többiek maradtak.63 A társulatnak új tagja is van, Cserhalmi György, akit Latinovits Zoltán hívott Veszprémbe. „...Levelet kaptam - Latinovits Zoltántól. Veszprémből írt, Németh László Győzelem című darabjához hívott meg, amelyet ő rendezett: »Azt kell tudnod erről a szerepről (Acs Lajos), hogy jelenleg az országban csak Te tudnád eljátszani hitem szerint.«”64 Zoltán Tanár UR levelére január 14-én válaszolt Cserhalmi György: „Egyszóval (?): — rém boldog vagyok, hogy rám gondoltál, mellé az, hogy irányításoddal dolgozhatom. Bár be tudnám váltani a hozzám fűzött elképzelést. Remélem; nem fogsz csalódni bennem! Nagy várakozásban és újra jó hangulatban üdvözöllek...” A levélpapír tetején: „VALAMI NAGY-NAGY TÜZET KÉNE RAKNI: HOGY MELEGEDNÉNEK AZ EMBEREK.” (A levél legfőképpen arról szól: micsoda csoda a Szindbád s minden magyar színész számára mekkora lecke. Ilyen magas a mérce, ezt kellene átugrani: „vagy így, vagy sehogy!”65 Csak véletlen egybeesés: Cserhalmi György levelét talán épp aznap kapta kézhez Latinovits Zoltán, amikor a veszprémi Napló fitymáló írása a Szindbád-ról megjelent.) Az előadás tengelyében két alak áll: Sántha professzor és Acs Lajos — Dobák Lajos és Cserhalmi György. Már 1977-ben - Ruttkai Éva kérésére — Dobák Lajos papírra vetette emlékeit, részletesen összefoglalva a Győzelem előadás keletkezéstörténetét66, ahogy ő látta s megélte a néhány hétig tartó boldog munkafolyamatot. Akkor megfogalmazott gondolatait később sem változtatta meg, új emlékiratot sem írt, inkább csak ahhoz ragaszkodott, hogy a közös munka emlékét és érzelmeit magában s másokban ébred tartsa: „Csodálatos volt Latinovits Zoltánnal dolgozni. Számára a színész volt a legfontosabb. Sosem parancsolt, mindig kért, ingerültnek csak akkor láttam, ha nemtörődömséget, oda nem figyelést tapasztalt, ha nem égett más is olyan lánggal, intenzitással, mint ő. Mindenre figyelt, még arra is, hogy az asztalos hogyan állítja össze a díszleteket. Amikor ő rendezett, a színész Abrahám kebelén érezhette magát, olyan segítséget kapott a munkában.”67 Cserhalmi György zárkózottabb, szófukarabb, szemérmesebb volt. Bár minden nyilatkozatában említi a hetvenes évek második felében Latinovits Zoltánt, a seb nagyon fáj s érzékelhetően nem kíván beállni a Színészkirály halála után hirtelen támadt barátok és rajongók gyorsan növekvő táborába. 1977 februárban hiába kérdezi Latinovits Zoltánról az újságíró, Cserhalmi csak a színházról beszél, Latinovits Zoltán nevét nem mondja ki.68 Máskor a túl határozottan megfogalmazott kérdést is elhárítja: „Erről nem akarok beszélni. Számomra ő több volt, mint kiváló rendező, jóval több, mint zseniális színész, s többet jelentett nekem, mint amit ez a szó, hogy barát, kifejezhet.”69 Csak 1978-ban oldódik meg, s akkor egy terjedelmesebb interjúban sokat s érdemlegeset mond atyai barátjáról, mesteréről, Latinovits Zoltánról: „...tőle tanultam meg, hogy mi a színház, és mi a színészmesterség. (...) En Veszprém óta tudom, hogy a színház nem templom, s több oldalról meg lehet és meg kell kérdőjelezni... Attól tanár valaki — és nemcsak színész vagy rendező —, hogy nem a saját elképzeléseit erőszakolja rá a tanítványaira. Ez a találkozás nekem megadatott, nem a főiskolán ugyan, hanem csak később, Veszprémben, ahol Latinovits Zoltán 235
