Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
mondtam: Zoli, a színpadon ezt magának kell megcsinálni, nekem kell engedélyeztetni. En vállalom, hogy a változtatásokat jóváhagyatom Németh Lászlóval, maga vállalja, hogy a színpadon a változtatásokat megcsinálja. Nagyon jól dolgoztunk együtt, mert Zoli bátorságot kapott attól, hogy tudta, milyen múlt van Németh László és a színház mögött, s hogy én vállaltam a szerzővel történő egyeztetéseket, én meg azért voltam boldog, mert akkor már évek óta próbáltam írásban bizonyítani — a gyakorlatban nem tudtam bizonyítani, csak írásban —, hogy Németh László igenis a legjobb magyar drámaírók egyike. Ezt én leírtam, elmondtam, hittem, vallottam, csak nem akadt rendező, aki ezt bebizonyította volna. Latinovits volt az, aki először bebizonyította, hogy Németh László színháza nem papírszínház .”^4 A történet csak a dramaturg emlékezetében ilyen kerek, mert ha kézbe vesszük a gépelt rendezőpéldányt, hamar szembetűnik: az alapos és minden részletre kiterjedő megbeszélések eredményeképpen megszülető előadás-szöveg a színpadi próbák során sok vonatkozásban módosul, alakul, változik, többek között úgy is, hogy az eredeti szövegből a szövegtisztító munkálatok közben kihagyott részek visszakerülnek, ha nem is mindig eredeti helyükre s az eredeti hangsúllyal. A rendezőpéldány érzékletes képszerűséggel bizonyítja: miképpen írta „vissza” Latinovits Zoltán a színjáték rendezése közben a szövegből korábban kihagyott, törölt részleteket. Mindez a munka termékeny kétirányúságát bizonyítja. Az első fázisban a rendező a színpad, a színjáték érdekeit képviselte az irodalom értékeit s érdekeit okosan védő dramaturggal szemben. A második fázisban - a színpadi próbafolyamat során - a rendező „visszakapaszkodik” az irodalmi fogódzókba is: harmonikus egyensúlyt teremtve szöveg- és játékelemek, látvány és gondolat között. A színpadi próbák kezdetére a díszlettervek is elkészültek. Latinovits Zoltán számára a díszlet — egy későbbi nyilatkozatában ezt nagyon pontosan megfogalmazta45 — nem kép, nem látvány, nem festői vízió, hanem játéktér. A díszlettervezés elsősorban térlátást kíván. Molnár Péter, az ifjúkori barát építészmérnök s nem színházi ember, nem „díszlettervező”. Tökéletesen megértik egymást. Molnár Péter már 1977-ben nagylélegzetű írásban rögzítette ifjúkori barátjáról emlékeit s részletesen elemezte első közös munkájuk, a Győzelem díszleteinek születését s a létrejött díszlet • ^ 46 „minőseget . 1986 tavaszán beszélgetés közben már leszűrődött ítéletét fogalmazta meg: „Együttműködésünk technikája ugyanaz volt, mint korábban. Számomra ez azt jelentette: el kell hitetnem vele, hogy képes megbirkózni a feladattal. Természetesen az is hozzátartozik a dologhoz, hogy mint építészek a terekkel, a térbeli jelenségekkel sokkal bensőségesebb kapcsolatban voltunk, mint mások - most Latinovitsra az építészre gondolok -, s kettőnk számára néhány szóval, adott esetben egy gesztussal könnyebb volt ilyen értelemben szót érteni, mint általában rendező és díszlettervező között az megszokott. Ráadásul a műegyetem első évben mindenki számára rettegett buktató tárgyából, ábrázoló geometriából mindketten nagyon jók voltunk, tehát ilyen problémáink sem voltak. Földobtunk valamit perspektívából, innen-onnan megforgattuk - ezt ma komputerrel szokták csinálni, forgatni az ábrát s megnézni, milyen fölülről, alulról, oldalról. Ilyen szempontból mi közös nyelven beszéltünk. Latinovitsnak határozott elképzelései voltak a Németh László-darabról, de rossz prókátor lennék, ha most elkezdenék visszaemlékezni ezekre az akkor talán egyértelműen meg sem fogalmazott elgondolásaira. Egyet azonban határozottan tudok: Latinovits úgy gondolta, hogy a díszlet játszik. A díszletnek egy ficakja sem lehet, amely nem szolgálja a darabot, az előadást; a díszlet akkor jó, ha a színészt is, a rendezőt is mozgásra kényszeríti. Természetesen olyan mozgásokra, amelyek a darab szerves részei. Egy példát mondanék. Az utolsó részben néhány tégla és néhány palló volt a színpadon. Ez önmagában semmi különös. Kopogós, tárgyszerű díszletelemek. Amúgy nem nagyon lehet látni az elemek rajzát a színpadon, mert a veszprémi színháznak nem emelt a nézőtere, nincs igazi rálátás a színpad alaprajzára. De megállapodásunk értelmében a színészeknek úgy kellett játszani, hogy mozgásukkal igazodtak ehhez a téglákból, pallókból kialakított színpadi alaprajzhoz. Építészeti szakkifejezéssel szólva, metszetben ekkor már két részre tagolódnak a szereplők, az egyik oldalon a professzor hívei, a másik oldalon ellenségei s az értetlenek. Mindenki, 231
