Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
Lajos nevet. Nem mondom én sehogy. Csak csudálom, hogy a titkár úr olyan könnyen lehámoz rólunk egy tanulmányt. Egyszer volt kinn egy órára ... Az édesapja mért nem szereti a tanulmányokat? Ágnes. Apa minden iránt bizalmatlan, ami Laci és ami szociális. Ha a kettőből még tanulmány is lesz, azt egyenesen el kell dugni előle. Lajos. A maguk édesapját Endrének hívják? Ágnes. Igen. Mért? Lajos. Mert van nekünk egy könyvünk, azt valami Sántha Endre írta. Már a titkár úrtól is meg akartam kérdeni, nem rokona-e. Igen szép könyv: „Emberek a nemzet alatt.” A kis tiszteletesünk, aki kinn van velünk, nem tudta. Annyit hallott, hogy tanár az egyetemen, de a könyvről ő sem tud semmit. Ágnes. „Emberek a nemzet alatt”? Igen, mintha láttam volna nagytakarításkor. De az már valami régi munkája apának ... Maga honnét tud róla? Lajos. Van egy kis könyvtárunk; abban megvan. Nekem tetszett meg a címe valami árjegyzékben. „Emberek a nemzet alatt”, ez jó lehet, gondoltam. Ágnes. Csakugyan ... És jó is? Lajos. Érdemes elolvasni. Ágnes. No, ez nagyszerű. Én a kutat akarom magával kitisztíttatni, maga meg az apám könyvét olvastatja el velem. De hát mi maga voltaképp? Lajos. Én az vagyok, kérem. Nincsenek iskoláim. Éppen csak a kezdet: az ábécé. De hát mindenki azzal indul. Sántha felöltözötten a lakásból. Ágnes Lajosra mutatva. Apa, itt van egy fiatalember, aki többet tud a titkaidból, mint én. Sántha megnézi, fanyaran. A titkaimból? S hogy jutott hozzájuk? Meglékelte a fejemet? Ágnes. Elolvasta a könyvedet. Amiből költözéskor egy ládára valót leltünk a padláson. Azt mondtad, csak csomagoljunk porcelánt belé. Sántha. Van élő ember, aki azt olvasta? Abban bíztam, már mint csomagolópapír is eltűnt az emberek szeme elől. Lajos. Többen is ... És nem is akartuk elhinni, hogy a szociális titkár úr apja írta. Sántha. Ennél nagyobb bókot nem is mondhatott volna. Lajos. Az, úgy gondoltuk, nem állaná meg, hogy hozzánk ki ne nézzen... Ágnes, ő ugyanis nem kűtcsináló, hanem a topáni, pardon: rossz-topáni népfőiskola főnépkönyvtárosa. Lajos. Én magam is azt mondtam: meg kellett halnia annak, aki azt írta. Különben hallatszana most felőle valami. Sántha jót nevetve. Jól mondja, meg kellett volna halnia. De ebben is kötelességmulasztó volt. Ágnes. S mért hitték maguk, hogy ha élne, már kijött volna? Lajos Sánthára néz. Mert sok egyéb közt abban volt erről is először szó. Hogy azoknak, akik a nemzet alatt élnek, valami ilyesmi kellene. Még azelőtt, hogy a dán meg a finn népfőiskolákat emlegetni kezdték. Azért olyan furcsa, hogy most, amikor itt van néhány lépésnyire ... Ágnes. Ez igáz! Miért nem mégy ki csakugyan hozzájuk? Lajos. Akármilyen idétlen: a tanár úr gyermeke. Sántha. Én rég fölhagytam ezekkel a dolgokkal. Nemcsak azzal, ami abban a könyvben van. Tudós vagyok, történész. Csak szakkérdésekkel foglalkozom. A moldvai kereskedelemmel például... Lajos. S mért? Hogy lehet ilyesmit abbahagyni? Aki azt olvasta, el sem tudja hinni... Sántha keserűn. Nézzen szét egy kicsit. Az asztalra mutat. Ez a reggelim. Ki a kertre. Ez a nyaralóm ... kastélyom. A háttérben a tihanyi hegy, arra is enyém a kilátás ... Ágnesre. Ez meg itt a lányom. Saját teniszpályája van, s meg akarja nyerni a bajnokságot. Ágnes tréfásan. A lányodat hagyd ki. A lányodról nincs jogod beszélni. A lányodat arra sem méltattad, hogy sétálni vidd. 14
