Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)
Bevezetés
Bevezetés 5 A színházi fényképezés a fotográfia egyik speciális részterülete, melyet témaválasztása, a fényképezés során felmerülő különleges feladatok megoldási módja és az elkészült képek felhasználási módja különböztet meg a fényképezés többi (alkalmazott) műfajától. Jellegénél fogva elsősorban a fénykép dokumentáló szerepét használja ki, de legkiválóbb művelői minden korban tudtak önálló, szuverén művészeti alkotásokat is létrehozni. Itt kell leszögezni azt, hogy Magyarországon egyetlen olyan fényképész sem volt a másfélszáz év alatt, aki kizárólag a színházi fényképezés területén mozgott volna. Nagyon sokan fényképeztek színházban, sokan portréztak színészt, de mindig valami „pénzkereső" fényképészeti tevékenység mellett. Ennek ellenére a műfaj él, s több fotográfus is akadt, aki ezen a területen alkotta életművének legmaradandóbb darabjait. Róluk szól ez a történet. Akadtak időszakok, amikor a színházi fotóval szembeni elvárások magasak voltak és csak a művészileg megformált, jól komponált, világított, mesterien kivitelezett fényképekkel lehetett sikert elérni, sőt még a pályán maradni is. Aztán akadtak időszakok, amikor pénzhiányra, sürgős határidőre, bármi másra hivatkozással teret kapott az igénytelen, „csak dokumentáló" fotó, szinte „használat után eldobandó" funkcióban, mely egyébként merőben ellentétes a fotó filozófiájával: a kép megőriz, dokumentál, hitelesen bizonyít. . . és a megmaradt képekből évtizedekkel később összerakható egy új, kvázi valóság, mely elemeiben egyezik ugyan azzal, amit lefényképeztek, de összességében valami egészen más... „. . . A színpadi látvány térben szervezett, míg a fotónak a síkbeliség határai között kell maradnia. Nem biztos, hogy amit ott lenyűgözőnek láttunk, lefotózva is az marad. Ennek az a magyarázata, hogy a színházi előadás időben lejátszódó folyamat, míg a fénykép a maga mozdulatlanságában egyszeri állapotot rögzít. Az, hogy egy színpadi jelenet mennyire kifejező, szuggesztív, összefügg a látványon kívüli elemekkel: a gesztussá lényegített nyelvvel, a zenei effektusokkal, sőt a jelenetet megelőző színpadi történésekkel is. Azt hiszem, a fenti érvek önmagunkban is elegendőek ahhoz, hogy meggyőzzenek bennünket a színházi előadás lefényképezhetetlen voltáról. Mi az, ami mégis lefényképezhető? Mindaz, ami a képszerű képzelet számára hatásos: jelentéssel bíró. Ez pedig az előadás újra rendezését jelenti a fénykép törvényei szerint. . ." (1.)
