Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)

I. A színházi fotó kiaakulása előtt

6

I. A SZÍNHÁZI FOTÓ KIALAKULÁSA ELŐTT A fényképezés feltalálását megelőző időszak színészábrázolatai (1839-ig)

A mai értelemben vett, színpadon készült fotóról hazánkban csak a századforduló után, általános elterjedéséről csak a 'tízes évektől beszélhetünk. De ha - most, a magyar nyelvű színjátszás 200. évfordulóját használva ürügyül - megpróbálom összefoglalni a színházban, színházról, színészről készült fényképek történetét, messzebbről kell kezdenem.

A fényképezés tavaly ünnepelte feltalálásának, közismertté válásának 150. évfordulóját. Ezért a több ezer éves színművészetből, de még a kétszáz évnyi magyar színjátszásból is csak csekély szeletet tud megmutatni, azt viszont minden korábbi ábrázolási, megörökítési módnál hitelesebben. A két történet valahol az 1840-es évek elején találkozott, s fokozatosan került egyre szorosabb kapcsolatba.

Amióta szervezett előadásokat rendeznek a világon, azóta próbálkoznak a szóbeliségen, múló látványon alapuló színielőadás valamiféle rögzítésével, állandósításával. Kezdetben a képzőművészet rendelkezésére álló műfajait használták, szobrok, domborművek, festmények, árnyképek, rajzok készültek, de hatásuk erősen korlátozott volt, lévén valamennyi csak egy példányban szemlélhető, ezért a színházi ábrázolás egyik alapvető funkcióját, a sztárkép szerepet, a mindenki által hozzáférhetőséget nem tudták betölteni.

A festmény drága volt, egyedi darab, unikum, mindig a kiváltságosak fényűző terméke maradt, sohasem tudott a nagyközönség által is elérhető, „fogyasztható" képtípussá válni. (Ma sem!) Bár készültek - főleg olajjal - közép- és nagyméretű színészportrék, tulajdonukon a hozzátartozók és a nagyobb pénzű kívülállók osztoztak.

A reformkorban azonban, amikor a nemzeti nyelv terjesztése, pallérozása a korszak egyik kulcskérdésévé vált, kiemelten fontos szerephez jutott a színház, a magyar nyelven játszó színész, a magyarul író drámaszerző. Azt pedig már akkor is pontosan tudták, hogy kevés csak a kimondott szó, más, maradandóbb eszközökkel is segíteni kell az akkori helyzetben egyértelműen pozitív indítékú sztárkultuszt. Ezért egyre több színészábrázolat jelent meg, méghozzá a korlátozottan ugyan, de mégis sokszorosítható eljárásokkal, réz- és acélmetszeteken, litográfiákon, fametszeteken. Kiss Bálint, Barabás Miklós, Szathmáry Papp Károly, Borsos József rajzai nyomán százas szériákban készültek nyomatok (sokuk utólag kiszínezve). Ez már valami mást jelentett, mint a festmény, rajz, különösen, amikor a korabeli illusztrált lapok és a könyvkiadás révén terjedni kezdtek ezek a képek.

A színházi ember, a színész nyilvánosság nélkül halott. Abban a korban, amikor jószerével más média nem létezett, a fénykép, a rajz, a sajtóban megjelent kép segítette leghatékonyabban a színészt a közismertséghez, népszerűséghez.