Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)

III. Magnézium villan a színpadon

22 Rekonstruáló fényképek a színházakban (1900 k.-1960-as évek k.)

mentén kivágta, és így a figuák mindenféle térbeliség, háttér és kellék nélkül jelentek meg a fehér papíron, s kénytelen volt az olvasó csak a gesztusaikra, mimikájukra figyelni.

Nem aratott átütő sikert, a színházi fotóból hamar kikopott, de máig ismert az eljárás, „amerikai retus" néven.

Nem volt könnyű kenyér a színházi fényképészé. Erről szól ez a kis színes: „Fotografálás akadályokkal

Nyájas olvasó, ki megkívánod, hogy a lap hasábjain legyen mindig a hét sikerdarabjának egy-egy jelenete, nem is sejted, hogy milyen nehézségekbe ütközik a színpadi felvétel. Magnéziummal, reflektorokkal kell dolgozni, hogy a sötét színpadon felvételt lehessen csinálni. A színpad sötét, de a színészek arca még sötétebb lesz, mihelyt arról van szó, hogy próbaközben akarjuk őket lefotografálniN Az egyik azért nem engedi, mert a nadrágja vasalatlan, a másik mert borotválatlan és így két évvel idősebbnek látszik. A nők talán kevésbé hiúk, de ók viszont nem bírják a hosszú exponálási időt anélkül, hogy ne beszélgetnének. Persze, hogy elromlik a kép. . (20.)

Talán az első magyar „fotóriporter", aki szakosodott a színházi felvételekre, s akinek meg is jelentek színpadon készült, magnéziumos, rekonstruált jelenetképei, Papp Rezső volt, akinek az Izabella tér 5-ben, a Magyar Színház mellet volt műterme, Papp az első világháború előtt egyike volt a legkeresettebb hazai artistáknak. A háborúban aztán megsérült, megrokkant, s kényszerűségből elhagyva korábbi pályáját, fotográfus lett. Volt egy nevezetes esete, amikor a napilapok is bőven foglalkoztak személyével, rövid időre reflektorfénybe került.

. . Az egyes honvédek hangversenyén Jeritza Mária elvesztette százhúszezer koronás ékszerét a Városi Színház színpadán. Nagy volt a riadalom, melybe aztán Papp Rezső reflektora hozott megnyugvást, melyet fotóriport útjaira visz magával. . . A reflektor fényében megcsillant az ékszer és a művésznő boldogan mondott köszönetét a Színházi Élet fotóriporterének." (21.)

Vele majdnem azonos időben kezdte a színházi fényképezést, cipelve az állványos, nehézkes, lemezes gépet, védve a nedvességtől az igen veszélyes, könynyen robbanó magnéziumport (később szalagot) a Rockéi és Kaulich cég. 1920-tól már elváltak útjaik, és csak Rockéi János szignálta a képeket. Említésre méltó még Diskay Sándor, aki igazi bohém művészember volt, Amster József, akiről 1921-ben azt írták, hogy „Amster különben régi színházi fotográfus, a színházi fotografálást őszre újból megkezdi..(22.) Több ötletével szerzett magának megrendelőket. Ezek egyike volt az a gyorsan felkapott (és el is felejtett) kampánya, melynek során azt hirdette, hogy „élő Jokereket" készít, azaz a kártyák mindent ütő lapjain a rajzolt fejek helyére népszerű színészek arcképeit applikálta, hasonlóan az akkoriban is divatos obsitlevelekhez,