Nagy Adrienne: Köszöntünk, színház, szép tündérvilág! Jelenetek a magyar hivatásos színjátszás 200 éves történetéből. Kiállítási kalauz (Budapest, 1990)

is Jelentősek, melyeket tanítványai a Színitanodában ugyancsak jól haszno­síthattak. Vörösmarty Mihály, sőt egyesek szerint Kisfaludy Károly is (akiknek szobrai az íróasztalon vannak) jelentősebb drámaírók, de Szigligeti Ede színmüvei a darabhiány krónikus betegségét oldották meg, hisz színházi titkárként és könyvtárosként jól ismerhette ezeket a gondokat. A nagymüveltségü író rendezett és dramaturg is volt. Sok segítséget nyújtott fiatal tehetségeknek, például egy temesvári papnak, akinek az újro­mantikus divat sablonjai szerint megírt darabjait nagy gonddal javítgatta (az esetleges változtatásokat lelevelezte vele, hogy nehogy önbizalmát megsértse az új kollégának), a színmüveket színpadra segítette, sót rendezte is. Az első nagy siker címe A jóslat volt (Szigligeti rendezöpéldányának másolata az OSzK SzT-ben levő eredeti alapján), a katolikus papot pedig Csiky Gergelynek hívták, aki színházi jelentőségét a .társadalmi vígjátékok” magyarországi meghonosításával, íróként majd dramaturgként a következő igazgató alatt éri el. Szigligetinek azonban örökre hálás marad. Szigligeti Ede íróasztalát Paulay Ekle örökölte a Nemzeti Színház igazga­tóságán 1894-ig. Nevével fémjelzett korszaka Csiky Gergely dramaturgiai ízlését is Jelzi. Kettejük munka- és emberi kapcsolata a Paulay Ekle által mintának tekintett francia rendező-szerző színházat juttatja eszünkbe. Ám nem csak Csiky és a régiek által sokat szidott francia színmüvek eluralko­dása jellemzi Paulay korszakát, hanem világirodalmi klasszikusok (Szophok­­lész, Plautus, Racine, Moliére, Calderon, Beaumarchais stb.), valamint a magyar irodalom eddig soha színpadra nem vitt drámai költeményeinek adaptálása (Vörösmarty: Csongor és Tünde, 1879, Madách: Az ember tragé­diája, 1883). Paulay Edére legkitűnőbb rendezésének Lucifert alakitó színészével, Gye­­nes László kis szobrával emlékezünk (terracotta, készítője Stróbl Alajos), amelyet az Igazán franciás és „paulays" színésznő, Prielle Kornélia enterieur­­jének vitrinjében helyeztünk el. Következő helyszínünk a népszerű Szerdahelyi-házaspár képzeletben re­konstruált, kandallós szalonja, ahol Immár egyedül emlékezhet regényes szerelmükre Szerdahelyi Kálmán özvegye, Prielle Kornélia. Kasmirkendójét a kanapén hagyta, nagy szerelmének, drága férjének csészéjéből itta ki éppen teáját. Kártyát vetne, a csomag már elő van készítve, bár amióta Szerdahelyi meghalt, nincs semmihez kedve maró fájdalmában, amelynek súlyát megöz­vegyülésétől majdnem halálálig, harmincnégy éven keresztül kell hordoznia. Minden tárgy a férjére emlékezteti: saját kezével hímezte Szerdahelyi irattar­tóját, most kissé megviselten árválkodik az emlékeit tartalmazó vitrinben: a kéz pedig, amely a hímzést is készítette, márványba faragva a kandallón látható. A falon egymás mellett függ Prielle Kornélia Bruck Lajos által megörökített portréja abból az időből, amikor még nem kerültek másodszor Is össze Szerdahelyivel (az olajfestmény 1862-ből származik, és Szerdahelyi Kálmán fiatalkori, Orlai Petrich Soma festette óhyképe, amely nem sokkal rövidéletű első házasságuk után készülhetett). Ezt a festményt nagyon szerette a művésznő. 1890-ben, a hivatásos magyar színjátszás 100. évfordulójának tiszteletére rendezett emlékkiállításon — több kis emléktárgy mellett — ezt a 10

Next

/
Thumbnails
Contents