Nagy Adrienne: Köszöntünk, színház, szép tündérvilág! Jelenetek a magyar hivatásos színjátszás 200 éves történetéből. Kiállítási kalauz (Budapest, 1990)

is Jelentősek, melyeket tanítványai a Színitanodában ugyancsak jól hasznosíthattak.

Vörösmarty Mihály, sőt egyesek szerint Kisfaludy Károly is (akiknek szobrai az íróasztalon vannak) jelentősebb drámaírók, de Szigligeti Ede színmüvei a darabhiány krónikus betegségét oldották meg, hisz színházi titkárként és könyvtárosként jól ismerhette ezeket a gondokat.

A nagymüveltségü író rendezett és dramaturg is volt. Sok segítséget nyújtott fiatal tehetségeknek, például egy temesvári papnak, akinek az újromantikus divat sablonjai szerint megírt darabjait nagy gonddal javítgatta (az esetleges változtatásokat lelevelezte vele, hogy nehogy önbizalmát megsértse az új kollégának), a színmüveket színpadra segítette, sót rendezte is. Az első nagy siker címe A jóslat volt (Szigligeti rendezöpéldányának másolata az OSzK SzT-ben levő eredeti alapján), a katolikus papot pedig Csiky Gergelynek hívták, aki színházi jelentőségét a .társadalmi vígjátékok” magyarországi meghonosításával, íróként majd dramaturgként a következő igazgató alatt éri el. Szigligetinek azonban örökre hálás marad.

Szigligeti Ede íróasztalát Paulay Ekle örökölte a Nemzeti Színház igazgatóságán 1894-ig. Nevével fémjelzett korszaka Csiky Gergely dramaturgiai ízlését is Jelzi. Kettejük munka- és emberi kapcsolata a Paulay Ekle által mintának tekintett francia rendező-szerző színházat juttatja eszünkbe. Ám nem csak Csiky és a régiek által sokat szidott francia színmüvek eluralkodása jellemzi Paulay korszakát, hanem világirodalmi klasszikusok (Szophoklész, Plautus, Racine, Moliére, Calderon, Beaumarchais stb.), valamint a magyar irodalom eddig soha színpadra nem vitt drámai költeményeinek adaptálása (Vörösmarty: Csongor és Tünde, 1879, Madách: Az ember tragédiája, 1883).

Paulay Edére legkitűnőbb rendezésének Lucifert alakitó színészével, Gyenes László kis szobrával emlékezünk (terracotta, készítője Stróbl Alajos), amelyet az Igazán franciás és „paulays" színésznő, Prielle Kornélia enterieurjének vitrinjében helyeztünk el.

Következő helyszínünk a népszerű Szerdahelyi-házaspár képzeletben rekonstruált, kandallós szalonja, ahol Immár egyedül emlékezhet regényes szerelmükre Szerdahelyi Kálmán özvegye, Prielle Kornélia. Kasmirkendójét a kanapén hagyta, nagy szerelmének, drága férjének csészéjéből itta ki éppen teáját. Kártyát vetne, a csomag már elő van készítve, bár amióta Szerdahelyi meghalt, nincs semmihez kedve maró fájdalmában, amelynek súlyát megözvegyülésétől majdnem halálálig, harmincnégy éven keresztül kell hordoznia. Minden tárgy a férjére emlékezteti: saját kezével hímezte Szerdahelyi irattartóját, most kissé megviselten árválkodik az emlékeit tartalmazó vitrinben: a kéz pedig, amely a hímzést is készítette, márványba faragva a kandallón látható.

A falon egymás mellett függ Prielle Kornélia Bruck Lajos által megörökített portréja abból az időből, amikor még nem kerültek másodszor Is össze Szerdahelyivel (az olajfestmény 1862-ből származik, és Szerdahelyi Kálmán fiatalkori, Orlai Petrich Soma festette óhyképe, amely nem sokkal rövidéletű első házasságuk után készülhetett). Ezt a festményt nagyon szerette a művésznő. 1890-ben, a hivatásos magyar színjátszás 100. évfordulójának tiszteletére rendezett emlékkiállításon — több kis emléktárgy mellett — ezt a

10