Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
De nem semmiségekről van itt szó, hanem arról, hogy nemcsak a tapasztalatok halmozódnak fel hónapról hónapra, hanem a megoldatlan kérdések is. Ezért aztán, úgy hiszem, meg tudnék írni egy könyvet, amely arról szól, hogyan születik, és hogy hull szét egy színház. Ehelyett azonban inkább próbálok a színészekkel. Mert „az emlékezet szent kútjából" az írónak jó meríteni. E kútra szüksége van a rendezőnek is, de emellett még nap mint nap munkába kell indulnia, és puszta kézzel szögeket vernie a falba. Szenvedés számomra az a nap, amikor este a Romeo és Júliát játsszuk. Szenvedek, mert tudom, milyen véres áldozatot követel ez a produkció a színészektől. Aki nem játszott Shakespeare-t, talán meg sem értheti ezt. Még a legegészségesebb, legerősebb férfiak is elgyötörtek előadás után. Szörnyű viadalokban vettek részt, szemük előtt haltak meg szeretteik. Négy hosszú órán át viharos érzések rabjai voltak: örvendeztek, sírtak, kétségbeesésbe hulltak. Feldúltan hányják le magukról átizzadt jelmezeiket, s szemükben még ott tükröződnek a színpadi események. S ezek olyan derék legények, mint Durov, Szmirnyitszkij, Gracsev, Bronyevoj, Szajfulin. Mit mondjak akkor Ólja Jakovleváról, aki Júliát alakítja? Lefogyva, kivörösödött szemmel jelenik meg, még ahhoz sincs ereje, hogy a festéket leszedje arcáról. Csak később kerít rá sort, otthon, miután kissé magához tért. A Romeo és Júlia utcai verekedéssel kezdődik. Utcai csetepaté, amelyet a verekadők rövid bemutatása előz meg. Förtelmesen viselkednek: mint az utcai huligánok bárhol és bármikor. Idióta módon harcias hangulatba heccelik magukat, utána pedig keresik, mibe lehetne belekötni. Végül kezdődik a késelés. „Mily vad a gyűlölet" — mondja Romeo. Épeszű embernek soha nem fér a fejébe, milyen könnyen másznak egymás képébe a huligánok. Az egyik pillanatban még-nyoma sincs köztük a nézeteltérésnek, a csoport békés egyetértésben üldögél. De hirtelen nekiesnek egyik társuknak, „baráti" pofon csattan. Aztán odalökik a falhoz, annak pedig eszébe sem jut, hogy megsértődjék — náluk ez a norma. Valami ősi és primitív megvetés a személyiség sérthetetlenségével szemben. 8
