Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

nem a közöny jele volt, a színdarab az akkori időkhöz képest olyan különös, friss erőt hordozott magában, amelyet, úgy tűnt, már mindenki várt és örömmel üdvözölt. A színdarab meglepően friss és természetes volt; nagyon eleven és közvetlen. Valószínűleg voltak akkortájt más jó színdarabok is, de egyikben sem volt meg ez az egyszerű, mesterkéletlen komolyság. Ebben a korszakban fordulat következett be drámaírásunkban, és Rozov színdarabjában e fordulat testet öltött. Életszagú alkotás volt.

Ezenkívül, azt hiszem, Rozov olyan stílusban írta meg ezt a darabját, amelyet a késó'bbiek folyamán gyakran alkalmaztak. De ez volt az „elsőszülött".

A könnyed, vidám hang és a drámaiság sajátos elegyére gondolok itt. Ez az elegy persze nem újdonság sem az irodalomban, sem pedig a drámairodalomban. De akkor Rozov színdarabjában mégis újdonságként hatott.

Emlékszem első benyomásomra: milyen vidáman és mesterkéletlenül ír! A darab végén pedig összeszorította a torkom drámaisága. Ugyanez az érzés fogott el egy évvel később is, Rozov következő darabjának, Az öröm keresésének olvasása közben. Vidám és mesterkéletlen — később pedig fokozatosan, megállíthatatlanul kibomló drámaiság. No és persze — a teljesen újszerű, sajátos, sablonmentes jellemek. Később egyre-másra tűntek fel a szerzők, akik e jellemeket sablonná szürkítették, és már lassan a könyökünkön nőttek ki az effajta „mai srácok". De Rozov volt az, aki első darabjaiban felfedezte őket az életben, és meghonosította őket az irodalomban.

Rozov felfedezése a könnyelmű benyomást keltő, mai srác, aki most tanul meg komolyan, önállóan gondolkozni és érezni. Elmondhatom, hogy a későbbi években szinte soha nem voltam tanúja annak, hogy egy előadást ilyen kitörő örömmel fogadott volna a nézőtér. A páholyban ültem, s nem a színpadot, hanem a nézőteret figyeltem. A Gyermekszínházban erre nagyon alkalmas a páholy. Néztem a nézők nyílt, vidám, felindult arcát, és boldog voltam. Mai terminológiával élve ez a színdarab meglepően jó kommunikációs kapcsolatot teremtett a nézők és a színészek között. Annak ellenére, hogy a színdarab hősei között nem volt egyetértés, sőt mindenkit csakis a maga élete foglalkoztatott. Néha négyen is beszéltek egyszerre a színen, oda sem hallgattak arra, amit a másik mond, s egyáltalán nem értették meg egymást.

57