Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

Egyszóval ma azt gondolom, hogy a Sztanyiszlavszkij öröksége körül folytatott polémia nem volt rossz dolog. Igaz, hogy sok „nagyokos" kritikus magában véve talán elég nyomorúságos volt, és nagyot hibázott, de más, kevésbé nyomorúságos, továbbá egyáltalán nem nyomorúságos „nagyokosok", és végül az olyanok, akik már nem is „nagyokos" kritikusok voltak, általános dinamikus összképet alkottak. Ha ez nem lett volna, talán máig is úgy vélném, hogy a nagyszerű az mindig csak valami egyféle lehet.

És mégis, ma is azt gondolom, hogy akadnak olyanok, akik csak játszadoznak a színházzal. Akármit kigondolna inkább, csak ne kelljen bármi komolyról is szót ejteni. Amellett sok ilyen rendezőnek óriási szaktudása van. Megtanultak olyan jól szórakoztatni, hogy a publikum már ezért az egyért is tapsol nekik. Pihen, élvezi a lendületet, a nagyvonalúságot, a színeket.

De, istenem, milyen üres gyakran ez a lendület, ezek a színek...

És szeretnék újra Sztanyiszlavszkijról írni.

De visszatérek a cikkemhez. Ezt írtam tovább:

„Sztanyiszlavszkij szerint a szerep átélése azt jelenti, hogy minden esetben, minden ismétléskor valóban gondolkodni és érezni kell benne, míg a szerepet bemutatni azt jelenti, hogy aki egyszer átélte, megjegyzi az érzelmek természetes kinyilvánításának külső formáit, és azokat emlékezetébe vésve megtanulja ezt a formát az erre szoktatott izmok segítségével gépiesen ismételni. Ebben különbözik az átélés művészete a bemutatásétól.

Persze lehet ezt a két irányt a művészetben egyesíteni is. Sőt, mi több, úgyis mindig együtt vannak. A gyakorlatban egyszerűen nem léteznek külön egymástól, mert ritkán akad olyan színész, aki csak átéli szerepét. Ez túl nagy luxus volna. De tegyük fel, hogy ilyesmi nem létezne a színházban, és valakinek az az ötlete támadna, hogy egyesíteni kellene ezt a kétféle művészetet. Akkor sem értem, hogy a valódi érzelemnek, a valódi művészetnek az egyesítése emez érzelem gépies izom-ismétlésével miért lendítené a művészetet hirtelen előre. Oh, bárcsak így volna! Milyen könnyű volna most a színházművészetet fellendíteni!

Nem, nem kell az átélés művészetét a bemutatás művészetével keresztezni ahhoz, hogy ragyogóbbá és gazdagabbá váljon. Akkor is erőteljes, tág művészet, ha úgy fogjuk fel, ahogy Sztanyiszlavszkij felfogta.

105