Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)
Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből
hogy egy-egy együttesnek 100—200 előadást kell sorozatban játszani ugyanabból a darabból (ami látszólag kényelmes lehet), de minden este más és más földrajzi helyén az országnak, A kultúrpolitikai cél ezt kívánja s teljesül is vele. De emeli-e a művészi kivitelezés minőségét? Másik tény. Hogy ez a belső ellentmondás feloldható legyen, egy-egy kialakított együttes, amelyet egy adott mű szereposztása képvisel, még egy darabot (gyermekdarabot például) tanul be, hogy váltogatva játszhassa a két művet. Igaz és helyes. De magával vonja, hogy az egyik darab pontos szereposztása kényszerré váljék a másik darab számára. Művészi megalkuvás következik? Igen. Az alapellentmondás tehát tulajdonképpen feloldhatatlan. S valószínűleg még hosszú időn keresztül meg is marad, amíg a kultúrpolitikai célkitűzés aktuális lesz. Az együttes azonban mégis együttessé vált. Bennük realizálódott a színház fentebb oly részletesen elemzett és oly sok sikerrel járó műsora. Róluk írták kulturális életünk vezető emberei, nagy művészei és alkotói az elragadtatott sorokat. Ők ma a legnagyobb színház Magyarországon. Tagjaikat kelettől nyugatig, északtól délig „személyesen" jobban ismerik, mint a legnépszerűbb tv-színészeket. Az ő rendszeres visszatérésük jelenti az élő színházat mintegy 450 magyar falunak és kisvárosnak. Ott és olyankor bennük ölt testet a mai magyar színházkultúra. Ez az erényük és ez a felelősségük. És azok az emberek szerte az országban, akikkel immár negyedszázadon át újra meg újra találkoztak, nagyon szeretik őket ezért. IV. A legendák tulajdonképpen huszonöt éve erről szólnak. A Déryné Színház és a közönség kapcsolatáról, Hogy min alapult ez a barátság? A színház gazdasági igazgatója, Pados István, amikor megkérdezték, szinte mindig a legszárazabb számokkal indokolta: a nép között megtett sok millió kilométerrel, azzal, hogy hány helyen volt ez a találkozás az első, hogy hol 21 ünnepelték meg és hogyan az egymilliomodik nézőt, a kétmilliomodikat . . . Hogy a felszabadulásig az összes magyar színház nem játszott annyiszor magyar és külföldi klasszikusokat — szép ajándékként nyújtva át az emberi szellem legértékesebb szellemi termékeit — a magyar falunak, mint a Déryné Színház. De biztos, hogy a kapcsolat az első pillanattól fogva kétoldalú volt. Mindkét fél adott és kapott. A színházban fellelhető jelentések és a színészek naplójegyzetei (melyekből Bános Tibor már idézett gazdag anyagú könyve ad sok-sok megható szemelvényt) egyöntetűen számolnak be arról a szomjúságról, éhségről, amellyel az épphogy felszabadult falu várta és fogadta a színház együtteseit: diadalkapuval és vacsorával, jó szóval és segítőkészséggel — és legfőképp jelenlétével. Más források, a kultúrházak jelentései, a megyei lapok riportjai, a pártbizottságok véleménye, országos vizsgálatok eredményei meg arról számoltak be, hogy mennyi, sokszor áthidalhatatlannak tűnő fizikai és szellemi akadályt hárítottak el, győztek le a színház színészei: havat lapátoltak az autóbuszok elől, hordták és építették a díszleteket, rebbenés nélkül játszottak a jéghideg színpadokon vagy a poros szérűkben, udvarokon, az úgynevezett „hősies” időkben és diadalmaskodtak a vissza-visszatérő értetlenség, ridegség, bürokratikus akadályok, a természeti csapások okozta nehézségek felett. És nyomon lehetett kísérni ennek a közönségnek a megváltozását is. Egy színész, tömören, ezt így foglalta össze: „Jelen voltam a színház születésénél, láttam a mezei munkából hazatérő parasztembert munkaruhában, kapával a nézőtérre beülni. Láttam gyerekeket, asszonyokat, tejeskannával az ölükben, amint csodálkozó szemmel nézik a színpadot és hallgatják a színészeket. S ma, ma gondosan öltözött, igényes színházi közönség ül a nézőtéren, akik gyakran kis virágcsokrokat szorongatnak a kezükben arra várva, hogy a színpadra dobálhassák.” — Persze kritikus is tud lenni ez a közönség. Talán még emlékezünk: visszautasította az össze