Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
22 és a nézők soraiban is. Orosz György rendező és a díszleteket tervező Wegenast Róbert egyszerű, tiszta színpadot, sallangmentes játékteret teremtett. Az egyes korszakok jellegét, atmoszféráját pedig egy-egy, a köztudatban jól élő képzőművészeti alkotás reprodukciójával fejezték ki. A színpadkép és jelzések gyorsan váltogatható elemeknek bizonyultak, így jó ritmust tudott tartani az előadás egésze -sa „történeti revü” szokásos árnyéka nem kísértett a dráma fölött. A nívódíjas produkcióról így a dhírt az Esti Hírlap: „A függöny felgördül, és a néző, aki már sokszor látta Az ember tragédiáját, meglepődik: igen, ez az, ilyen egyszerűen még soha nem oldották meg Madách remekének színpadi játékterét. S ahogy halad előre az előadás, az új meg új színek az első benyomást még csak erősítik: igen, így lehet igazán előadni ezt a művet, színésznek, nézőnek, rendezőnek egyaránt a legalkalmasabb. A forgószínpadon egy magasba emelkedő, mintegy kétméteres szintig gyűrűrész, s a középen maradt kerek helyen egy ferde síkban megdöntött korong. Semmi kellék, semmi nehézkes rekvizitum. A keret képeiben vetített háttér, az álomképekben pedig egy-egy, a történelmi kort megidéző rajz, festmény a háttér. Wegenast Róbert díszlete ez alkalommal olyan főszereplővé lépett elő, amely meghatározza Orosz György rendezői munkáját. Ilyen világos, tiszta értelmezésű Tragédia-előadással nem találkozhattunk eddig. Orosz kétségtelenül felhasználta a budapesti Nemzeti Színház legutóbbi felújításának tapasztalatait, de tovább lépett. Ahol a budapesti, illetve szegedi előadás csak félig mert a maga választotta úton haladni, ott ez a miskolci előadás bátran továbbment. És az eredmény meglepő. Olyan Tragédiát láthatunk, amely megmozgatja érzelmeinket. S furcsa módon ettől az érzelmi telítettségtől még tisztábbak, egyértelműbbek lesznek Madách gondolatai. A beszámoló további részében megszólaló vezető színészek — Balogh Emese, Polgár Géza, Pákozdy János a rendkívüli sikerélményről számolnak be, Ruttkai Ottó igazgató pedig arról, hogy az előző évadban megcsappant közönség-érdeklődés most ismét a régi, vagy még fokozottabb figyelemmé alakult át. Ott szerepelnek a miskolci műsoron a világirodalom nagy klasszikus szerzői is, s köztük — mint a magyar színpadokon immár két évszázada — vezető hely illeti meg a legnagyobbat, Shakespeare-t. Az Othello és a Hamlet — két évtized alatt két bemutatóban — éppen úgy fémjelzi a miskolci műsort, mint a Magyarországon ritkán játszott A windsori víg nők, vagy a Vízkereszt. Külön ki kell emelnünk az Upor Péter nevével összefonódott Macbeth-előadást, amelyen a kiváló fiatal színész már nem játszhatta a bemutatón a címszerepet: a darab egyik próbáján érte a halál. Az 1961-es, Latinovits Zoltán nevével összeforrott Rómeó és Júlia előadásról így írt az Élet és Irodalom: „ . . . a miskolci előadás azt látszik bizonyítani, hogy vidéki színjátszásunk változatlanul tartja megnövekedett rangját. Semmi elnéző jóindulat nem kell ahhoz, hogy hibáinak és erényeinek egységében elfogadjuk ezt az előadást. Szilágyi Albert rendezői elgondolása — igaz — nem hökkent meg váratlan elképzelésekkel, de nem is egyszerűen hagyományos. A shakespeare-i játék összetettségét, érzelmi gazdagságát és életszerű, reneszánsz vaskosságait egyaránt érvényre akarja juttatni.” De Shakespeare mellett ott találhatjuk a miskolci repertoáron Molière műveit csakúgy, mint Hugo A királyasszony lovagját, Stendhal Vörös és feketéjének dramatizált változatát vagy a Piscator-dramatizálta Háború és békét, Schiller Stuart Máriáját, amelyben Spányik Éva és Kovács Mária felváltva játszotta a két királynő szerepét, vagy Osztrovszkij Farkasok és bárányok című darabját. Szophoklész Kazimir Károly rendezte Antigoné előadása országos siker volt és tulajdonképpen közvetlen előzménye a budapesti Körszínház megalapításának. Horvai István kiváló Lüszisztráté-rendezésének pedig külön hangsúlyt adott Petrovics Emil remek kísérőzenéje, amely a zeneszerző Lüszisztráté-vigoperájának közvetlen inspirálója volt. A külföldi kortárs drámák is fontos vonulatát képezték, képezik a miskolci műsornak. Mindenekelőtt nagy érdemei vannak a színháznak a szovjet darabok felkutatásában. Magyarországi ősbemutatók sorát vitték színpadra. Ez a törekvés az államosított színház kapunyitásától kezdve kiváló eredményeket hozott, mindenekelőtt a szovjet vígjátékok esetében. A színház egyik első, országos sikere is ilyen produkció volt: Kornyejcsuk Ukrajna sztyeppéin c. műve. Már a téma is újdonságnak hatott a korabeli magyar színpadon: két egymással vetélkedő kolhoz életét mutatta be. A kolhozok vetélkedője kiegészült az elnökök nem éppen lojális eszközöket is felhasználó tusakodásával; Galuska és Csesznok konfliktusához járult az a vígjátéki alaphelyzet is, hogy egyiknek fia, a másiknak lánya van, s mint ahogy az már lenni szokott, a két fiatal szerelmes is egymásba. Ebből, s a két részre szakadt falu megütközéséből számos kacagtató alkalom született. A Vidéki Színházak ünnepi Hetének 1952-es nagy eseményévé lett a darab bemutatója, ami egyszersmind azzal a színháztörténeti többlettel is együttjárt, hogy Ádám Ottónak - azóta Kossuth-díjas rendező, a Madách Színház igazgatója - ez volt vizsgarendezése. Major Tamás, az ünnepi hét vitájának korreferense így nyilatkozott: „Hogyan jutott el a miskolci színház ehhez a megérdemelt sikerhez? A siker okát
