Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
12 kedő Murányi házaspár, de mindenekelőtt Benke József, aki nemcsak színészmesterségét, hanem tollát is a hivatásos magyar színészet megteremtésének szolgálatába állította. Megérkezésük napján a levélben foglaltak szerint, a két vezértag - Benke József és Murányi Zsigmond - felkereste a vármegyei urakat, Erős József főszolgabírót, Miskolczy György főpénztárnokot és Szrogh Sámuel szenátort, hogy bejelentsék érkezésüket. „Ezek oly hévvel jártak-keltek a társaság ügyében - írja Déryné visszaemlékezéseiben -, mintha az ő boldogságuk függött volna attól.” Majd így folytatja: „Visszatérvén a helyiség kereséséből, sehol se leltek alkalmas helyet, hol színpadot építhettek volna, összvecsoportoztak a Korona udvarán tanácskozni: hogy már most mi lesz és mi legyen? A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögű nyílt kocsiszín, erős oszlopokon, magas, bezsindelyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant: 'Urak! itt a színpad!’ A színészek nagy szemeket meresztettek, különös kérdőjellel arcukon: ’Itt? a lovak fölött? Itt lehetetlen lesz játszani.’ ’Ej, miért nem — mondták az urak. Szükségből, míg jobbat kapunk.' ’De akkor magasabbra kell emelni a ketrecforma tetejét.' 'Hát fölemeljük.’ 'De hol járnak föl a színészek a színpadra?’ ’A publikum között.’ 'Ám legyen, a végzés teljes’ mondám és azzal fölsiettem kedvetlenül a közös nagy terembe." A munkálatok nem tartottak sokáig, hiszen csak színpadot kellett ácsolni, öltözők vagy más effélék építésére úgysem volt lehetőség. Két nap múlva színpadra léptek a Tündérkastély Magyarországon című darabbal, amelynek Déryné szerint nagy sikere volt, s a miskolciak oly figyelemmel kísérték a játékot, mintha sohasem láttak volna még színházat. Az általános elragadtatáshoz nagyban hozzájárult, hogy Déryné apró dalokat is beleszőtt a darabba, hogy azt még vonzóbbá tegye, s ezáltal saját sikerét is biztosítsa. A Déryné által deszkaketrecnek nevezett kocsiszín ugyan kegyetlenül hideg volt, átsüvöltött rajta a szél, beesett a hó, de ez nem tántorította el a közönséget, s folyvást nagy tetszés mellett játszottak, rendszerint szomorújátékokat és drámákat - kezdetben csak ritkábban —, operákat, de a legnagyobb közkedveltségnek a vígjátékok örvendtek. A lelkesedés mindig akkor hágott a tetőpontjára, amikor Déryné a közönség unszolására gitárjának kíséretével műsoron kívül énekelni kezdett. Szívesen is emlékezik erre az időre: „ ... igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak találta magát e barátságos városban, s mintha örök időre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk.” Hogy mennyire jól ment a társaság dolga Miskolcon, arra abból is következtethetünk, hogy jelmeztáruk mintegy ötven darabbal szaporodott ekkortájt. Ez pedig nagy dolog volt abban az időben. Kedvező sorsuk bizonyítéka az is, hogy „A társaság azonban mindig szaporodott tagokkal. Ekkori időkben keletkeztek azon sok fióktársaságok, melyek a nagy vidéken úgy elszaporodtak, mint a gomba az erdőben. Most már komolyan kellett az épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására” — írja ugyancsak Déryné. — „Leltek is egyet; ez már elég tágas volt nagy publikumot befogadni... de milyen kinézésű! A sötét kapu alatt volt egy nagy ronda kinézésű épület, nagy, üres, vakolatlan ablakokkal, csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat. . . öltöző szoba itt se volt; engemet csak egy olaszfal kerített el az álfalaktól ... Ez volt az úgynevezett: csizmadia-szín . . . azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat!” De a nézőtér sem volt kényelmesebb, legfeljebb tágasabb, mint az előző. A közönség kendőkbe, bundákba burkolózva, kényelmetlen falócákon ülve nézte végig az előadásokat. A következő, 1816-os év újabb eseményeket hoz a miskolci társaság életébe. Hajdani pesti igazgató-pártfogójuk, Kultsár István lapszerkesztő, továbbra is színészein tartja a szemét. Meggyőződése szerint a társulat csak ideiglenesen van Miskolcon, s azt tanácsolja a tagoknak, hogy menjenek Kassára is néha, egy-egy rövidebb vendégjátékra. Eleget is tesznek a kérésnek, s felkerekednek, hogy ezt az akkor még erősen idegen ajkú polgárságot is meghódítsák a magyar színészetnek. Kultsár nem is sejtette, hogy ezzel az óhajával milyen korszakos jelentőségű mozgalom elindítását alapozta meg Miskolcon. A színészek távozta után kerül ugyanis napirendre - a város attól való félelmében, hogy a színészek nem jönnek később vissza — az állandó kőszínház építésének terve. Borsod vármegye 1816 augusztusában hozta a helytartótanács tudomására építési szándékát. „Minek után a valóságos tapasztalás meggyőzött bennünket affelől, hogy . . . bármennyit igyekeztenek is a Nemzeti J.szt. Budán és Pesten meg nem örökíthették ...; abból a Hazafiúi igaz szeretetünkből, melylyel édes Hazánk és Hazai Nyelvünk boldogsága, gyarapítása és virágoztatása eránt szakadatlanul viseltetünk és még késői Unokáinknak áldását s kedvező ítéletét is megnyerni törekedtünk, . . . mély tisztelettel jelentjük, hogy mind önnön elhatározott szándékunknál, mind pedig a velünk szomszédos Jurisdictiok barátságos felserkentésénél fogván és ezek nemes Adakozásának segítségül való meghívásával ... Miskoltzon, mint Magyar Nyelven beszéllő .. . vidék közepén fekvő népes mező városban, állandó játékszínt építeni és ki is nyitni akarunk.” Ezen elhatározásával Borsod megye tanújelét adta, hogy csak
