Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
akarás és elszánt munkálkodás kérdése, hogy épüljön-e ott teátrum, ahol megvan az érdeklődő közönség. Országra szóló példamutatással szégyenítették meg Pest vármegyét, s ugyanakkor bizonyították azt is, hogy van már olyan erős nálunk is a játékszíni mesterség, hogy kiérdemeljen egy állandó hajlékot. A társulat összetétele időközben megváltozik, otthagyja őket a Murányi házaspár, de hiányuk pótolható. Déryné gondoskodik új énekesek felfedezéséről és betanításáról. Később ő maga is megválik egy időre a társaságtól, kíváncsisága s hajdani szerelmesét kereső szíve szerződteti az ország más tájait járó truppokhoz. Amikor visszatér a városba, újra lelkesült publikumot talál, amely ,,a legnagyobb szomorújátékot kétszer is megnézte volna”. Elégedett az új igazgató, „nagy és jól rendezett” társaságával is. Éder György Kolozsvárról jött Miskolcra, hogy megint csak Wesselényi Miklós díszleteivel az ideiglenesen ácsolt deszkaszínpadon megnyissa a belső munkáknak még híján levő új színházat. 1823. augusztus 24-én Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabja kerül ünnepélyes külsőségek között színre, Szentpétery Zsigmond pedig - a „rajzolatok” és víg énekes játékok kedvelt hőse - ünnepi prológgal köszönti a publikumot. Két évvel később már a nem kevésbé híres Pergő Celesztin igazgat Miskolcon, aki azt írja magáról, s színészeiről, hogy ,, . . . olyan társaságot gyűjtöttem össze, melyről méltán elmondhatom, hogy ez az első aestheticus társaság a két nemes magyar hazába, egészen le a súgóig.” Celesztin felváltva játszott valóban rangos társulatával hol Miskolcon, hol Pest-Budán, s a környező vidéken. Nevéhez fűződik az első nemzeti operánkként számon tartott Béla futása c. Ruzicska-dalmű bemutatása. Új hősnőt is nyer társulata számára, az első magyar tragikát, a feledhetetlen Kántornét, aki nemcsak büszkeségéről, hanem nagyszerű drámai tehetségéről, okos, átgondolt szerepfelfogásáról, akkor ritkaságnak számító tudatos művészi játékáról volt híres. A húszas évek végén, harmincas évek elején, amikor már több mint egy tucat magyar nyelvű társulat járja az országot, Miskolcon is egymást váltják a neves igazgatók: Kilényi Dávid, Újfalussy Sándor, Bállá Károly, Komlóssy Ferenc és Pály Elek. A harmincas évekre Miskolc már csak átmeneti hajléka a magyar színészetnek, de mindenkor szívesen keresik fel a társulatok, mert színháza a korabeli hazai viszonyokhoz képest felszereltnek mondható, s a közönség körében pedig mindig lelkes fogadtatásra találnak, mindaddig, amíg a nagy 1843. 13 július 19-i tűzvésznek a színház is áldozata nem lesz. Ettől kezdve, ha társulat vetődik Miskolcra, újra csak a Korona vendéglő és a csizmadiaszín fogadja be őket vagy nyáridon a Csillag vendéglő kertjében épült aréna. A szabadságharc bukását követő évek közérzetét leghívebben Vörösmarty Mihály közismert soraival jellemezhetjük: „Most tél van és csend és hó és halál." 1852-ben nálunk is bevezetik a Bécs alkotta Theaterordnungot, a magyar színészek német rendtartáshoz kénytelenek igazodni. Az új rend legterhesebb pontja a cenzúrarendelkezés, amely szerint az idegenből fordított darabokat nálunk is csak a bécsi szöveget alapul véve játszhatják, az eredeti darabokat pedig Pesten kell felülvizsgáltatni, s csak a cenzúra jóváhagyásával kerülhetnek bemutatásra. Rendelettel száműzik a színpadokról Bánk bánt és II. Rákóczi Ferencet, Egmontot és Don Carlost. A rendőrség azonban ennyivel nem éri be. A szigorúan cenzúrázott, nem egyszer szinte értelmüket is vesztett darabok előadásait — nyíltan vagy álcázotton —, jelentésre készen mindig végigüli egy-egy rendőrségi besúgó is. A kiegyezést megelőző években azután valamelyest enyhül a cenzúra szigora, s lassan nemzeti üggyé lesz a hazai dráma pártolása. Ezek javarésze ún. középfajú dráma és vígjáték. A tragédiák vonzereje csökken, a közönség készül a kiegyezésre. Jellemző mozgalma a korszaknak a vidéki színházak építésére indult nagy felbuzdulás is. Nemcsak Miskolcon építkeznek, ahol még a szabadságharc előtt leégett a színház, hanem Szabadkán, Debrecenben és Aradon is. Részvénytársaságok veszik kezükbe a színházépítések ügyét, s elkészültük után jogot formálnak azok műsorába, társulati ügyeibe való beleszólásra is. Az igazgatóknak így nemcsak a közönség s a mindig széthúzó, pártokra szakadó tagjainak igényét kell egyeztetni, hanem tekintettel kell lenni a városi urak műértőnek aligha mondható véleményére is. El kellett tűrniük azok „műpártolását”, amely legtöbbször csak valamelyik primadonna népszerűsítésében nyilvánult meg, mert hathatós anyagi támogatást csak tőlük remélhettek. Rajtuk múlott, hogy a tavalyi díszletekkel játszanak-e vagy kapnak újakat is. Az ő szavuk döntött abban, hogy elvégzik-e a szükséges javításokat vagy sem. így azután egyre jellemzőbb lesz, főként a kiegyezést követő évekre, a társulatoknak a várostól való függése. Miskolc azonban addig sincs színészek híján, míg épül az új kőszínház, mert rövidebb időre mindig sikeresen pártol az Avasalja közönsége egy-egy társulatot. Ekkor keresik fel a
