Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
varészt föld- és szőlőművelésből, valamint kézművességből élő miskolci lakosság magyar anyanyelvű volt, s így a német társulatok iránt nemigen érdeklődhetett. Pest-Budán pedig e közben Kelemen László, egykori kántor gyakorlati vezetésével és Kazinczy Ferenc hathatós támogatásával 1790-ben megszületett az első magyar hivatásos színtársulat, hogy az október 25 és 26-i budai, illetőleg pesti előadás után kellő szervezettség és erkölcsi-anyagi támogatás hiányában néhány évi működés után — 1796-ban — végleg fel is bomoljék. A társulat tagjai szétszéledtek, s így hiábavaló lett Borsod vármegye korábbi pártoló szándéka is, amely szerint még 1792-ben elhatározták egy megyegyűlés alkalmával, hogy gyűjtenek a pesti magyar teátristák számára. Miskolc is, akárcsak Nagyvárad, Debrecen, Szeged, Erdélynek köszönhette az első magyar hivatásos színészeket. Idősb Wesselényi Miklós, a zsibói nagyúr ugyanis többször kiküldte a felügyelete alatt álló „Erdélyi Magyar Színjátszó Társaságot” - ahogy akkor nevezték - a testvérhazába, hogy biztosítsa megélhetésüket, s példájukkal egyszersmind a hazai magyar színészet ügyét is támogassa. 1800-ban írt először a báró Miskolczy György földbirtokosnak, később megyei tisztségek viselőjének, hogy megtudakolja, lenne-e érdeklődés és játszóhely társulata számára, ha azokat Miskolcra küldené. Tekintettel a kedvező válaszra, Kótsi Patkó Jánosnak, az első magyar Hamletet alakító színésznek a vezetésével útjára is bocsátotta a társaságot. Köztük volt Jancsó Pál, az első magyar komikus, Ernyi Mihály, aki később igazgatott is, s végül Wesselényi magántitkára lett, Sáska János és a híres Medve is. Fogadtatásuk annyira kedvező volt, hogy a következő évben Izdentzy Antal prefektus Wesselényi költségén színházat építtet számukra. A munkálatok lefolyásáról és annak döcögő menetéről csupán az erdélyi főúr és Miskolczy levelezéséből van tudomásunk. Hogy hol állott az épület és milyen voit, arról nem szól a levelezés. A társaság műsorán minden bizonnyal a Kolozsvárott már betanult Shakespeare-átdolgozások és Schiller-drámák mellett a kor német átlag színművei szerepeltek, főként Ziegler és Kotzebue tollából. Az 1802-es év sajnos nemcsak az új színházat adja, hanem az érdeklődés megcsappanását is hozza. Míg az 1800-ban megkezdett kirándulás 1801-ben is lelkes folytatásra talál, addig 1802-re már csökken a teátrum vonzereje - hiába az új épület —, s a játszók buzgalma is alábbhagy. Fegyelmezetlenebbek a színészek, gyengébbek az előadások. 1803 tavaszán már a következő levél megy Erdélybe: ..... Mi azt illeti, ha valljon ez idén szívesen fogadná e Miskolcz a theátrumot 11 vagy sem? nincs nála bizonyosabb, hogy a legtisztább szívvel fogadná kebelébe, de bezzeg ki áll érte jót, ha kikeresik-e a költségeket vagy sem. Ugyanis a tehetősebbek csak a maguk vagyonaiknak bálványoznak, a kik pedig örömest segítenének rajta, azok magok is mások segítségekből élnek." Ezek után ugyan kockázatos vállalkozás volt újra Miskolcra jönni, de tudunk róla, hogy 1803-ban még fogadta a város a színészeket. Utána hosszú esztendőknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Borsod vármegye és Miskolc városa — mert e korban a megyei és a városi testület vezetői mindig közösen gyámolítják a színügyet — újra hallasson magáról a színikrónikákban. Miskolc színészetének történetét tulajdonképpen 1815-tól szokásos számítani, noha az előzőekben láttuk, hogy hivatásos és magyar nyelven játszó színészek korábban is jártak már a városban. Szereplésük azonban folytatás nélkül maradt alkalmi kezdeményezés volt, amelynek a későbbiekre kiható jelentőségét föl nem lelhetjük. Rendszeressé akkor válik Miskolcon a színészet, amikor a második pesti magyar színjátszó társaság 1815-ben vándorútra kényszerül, hogy játszóhelyének, a Rondellának lebontása következtében otthontalanná válton, újabb pártfogókat keresve próbálja fennmaradását biztosítani s nyelvművelő szerepét folytatni. Pest megye ajánlólevéllel bocsátja útra az együttest, s Borsod megye pártfogásába ajánlja őket, ilyképp: „A magyar játszó társaság hazánk fővárosát, Pestet azon okból, hogy azon épület, melyben mutatványait előadta, a város építésére ügyelő bizottságnak eladattatott — elhagyni kényteleníttetvén —, kegyelmetek megyéjében keresett menhelyet, a hol is Miskoltz városában legközelebb megtelepedett. Felesleg való dolgot cselekednénk, ha ezen Nemzeti Társaságot Nagyságtok és Kegyelmeteknek pártfogásába ajánlanánk, mivel minden hazafinak nemzete gyarapodása eránt oly nagy és eleven az érzése, hogy azt éleszteni s arra serkenteni szükségtelen, azért is Nagyságtokat és Kegyelmeteket barátságosan csak arra kérjük, hogy méltóztassanak valamelyikére az érdemes hazafiak közül a Társaság igazgatását olyképen bízni, hogy a tagok rendeltetésük céljának megfeleljenek és azon eszközök um. könyvek, ruházatok és más affélék, melyek ezen Institutumnak tulajdonai, magok valóságában megtartassanak.” Ez bizony útravalónak kevés, még ha a legnemesebb indulatok diktálják is a sorokat. Hatvanon és Egeren át, néhány estére ezeken a helyeken is megállva, elindult bizonytalannak tetsző útjára a társulat. Kétség és remény, kíváncsiság és aggodalom egyformán töltötték el a tagjait, akik között ott volt az akkor már szép pesti sikerek emlékét őrző Déryné, az énekes szerepekben jeles
