Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Működéstani cikkgyűjtemény (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 7., Budapest, 1964)

Kouril: A szcenográfia fejlődésének perspektívái

A színháztérnek meg kell felelnie a színművészet körülírt fő irányának, és ezen belül a szcenográfia irányának. Tehát olyan színházépületnek kell lennie, amelyen belül megvalósul a szinház társadalmi nevelő feladata, a néző aktivizálása, a szinház és a néző közeli és eleven élménye. Ennek feltétele a jó látás és hallás valamennyi néző számára. A szinésznek és a nézőnek egyaránt optimális módon részt kell vennie a drámai cselekményben, mégpedig abban a térben, amely egyesiti őket. Az egyesítés követelménye szemben áll a színpadnak és a nézőtérnek a portál és rivalda keretével való különválasztásával. Ez a különválasztás történetileg a portálnyilásos (á l'italienne) színháztérben alakult ki. Szemben áll vele nem csupán építészetileg, hanem eszmeileg és művészetileg is. Ez a második indok a súlyosabb, mert a színháztérnek meg kell felelnie a drámai, inszcenálási és szcenográfiai formának, ahogy ezt eddig legtökéletesebben az antik szinház bizonyította be. Az antikhoz való többszöri visszatérés első ízben a reneszánszban, másodszor a klasszicizmusban következett be, harmadszor most arra vár, hogy megteljék a tetterős szocialista humanizmus uj tartalmával. Ha a korábbi két visszatérés nem találkozott társadalmi rendjének megfelelőjével, ugy a harmadik visszatérés mindenben megtalálja-a társadalom fejlődésének magasabb fokán-teljes hasonmását. Az ide vezető uton ez a harmadik visszatérés csak tudományosan megalapozott lehet, csakis az ilyen erőfeszítés lendíti előre a fej lődést. Ma az alkotás a jelenkori fejlődés dinamikájának ábrázolására irányul. Megkívánja a művészi kifejezőeszközök korlátlan együttesét, olyat, amely lehetővé teszi a drámai cselekmény helyének és idejének kötetlen váltakozását. Ezt az alkotást kell szolgálnia a variálhatóságnak a szinházban. A drámai cselekmény helyének és idejének korlátlan váltakozását csak a szcenográfiai variálhatóság teszi lehetővé. Azaz: az előadás összes fő tényezőinek változtathatósága önnönmaguk kölcsönös kapcsolatában is. Az előadás fő tényezője - a nézőn és színészen kívül, akik nélkül nincsen szinház - a tér, a hang, a fény, és a szinpadi kiállítás szcenográfiai kidolgozása. Ezt az elméleti felosztást gyakorlatilag elsősorban a műfaj befolyásolja. A szinház előző fejlődési fokának öröksége a gépesítés és a szinpad egyéb műszaki berendezése. E terület elemzéséből az a megáUapitás következik, hogy a szinpadgépesités és technika további fejlődése ugyan indokolt és szükséges, de csak abban a mértékben, amely nem lépi tul a színházművészet szolgálatának határát. Ezért az elméletben és a szinházi gyakorlatban egyaránt eljutunk ahhoz a követelményhez, hogy szabaddá tegyük a szinpadi felületet és a szinpad kinetikai állományát, hogy a lehető legkisebb mértékben korlátozódjanak a változatos felhasználás lehetőségei. Ha ezeket a következtetéseket a jövő színházának szempontjából vizsgáljuk, ugy felbecsülhetjük a fejlődés fő irányait a szinháztipusok szerint. Az opera és balett tovább reformálódik, megszabadul a szertelen stilizálástól, közeledik a drámaisághoz. Bizonyára mindent átvesz az uj művészeti kifejező eszközökből, főként az uj fehér fényforrások részvételét, az uj anyagok plaszticitását és a többi szcenográfiai irányzatokat. Azonban továbbra is a tengelyszerüen felfogott térben marad, mert az élő zenekar jelenléte nem teszi lehetővé a néző, a zenekar és az énekes másfajta elhelyezését. Ezzel bizonyára