Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)
nyakékek és karperecek túltengtek, nagyobb drágakőértékeket képviselve, mint bármikor azelőtt. A fehér vagy kék zománccal hangsúlyozott, aranycsövecskékből vagy láncocskákből készült anyagcsomök e kor ékszerének jellegzetes diszitőmotivumai. Az 1860-as év körül ehhez járult mint fő motívum a szőlőfürt és a szőlőlevél. És újra és megint a fehér és kék email. Kedveltek voltak a nyakékből, karperecből,gyűrűből, függős fülbevalókból és brossból összeállított készletek. A rózsaszínbe hajló arany meleg szine,az email fehér és kék színe olyan kombinációkat alkottak, amely első ránézésre megerősítette viselőjének jólétét. A XIX. század hetvenes éveiben az ékszerek alakját és viselésük módját az Észak Olaszországból származó etruszk ékszerleletek befolyásolták. Ebben az időben ugyanis Észak Olaszországban kiterjedt régészeti munkákat kezdtek, amelyeknek nyeresége - az ókori etruszk kerámia mellett - az ókori etruszk ékszerek voltak,amelyeket többnyire filigránnal diszitették. Ezeknek az ékszereknek kópiái, illetőleg az általuk inspirált ékszerek egész Európában elterjedtek. Az eredeti aranytárgyak anyagtelt ségét a XIX. század azonban öblös, csak a felületen gondosan megmunkált tárgyakkal helyettesitette. A brossok, esetleg nyakékek függőit vékony, sugarak módjára sűrűn egymás mellé rakott vékony, ugyancsak arany szálacskák alkották. A 70-es évek vége és az egész 80-as, valamint 90-es évek, a művészet valamennyi fajában, az iparművészetben - nem véve ki belőle az aranymivességet sem! - a historizáió irányzatok jegyében teltek el. Az akkori ékszerek igyekeztek utánozni a rokokó vagy barokk ékszereket, különösen a nyakékeket, amelyek azonban távolról sem értek el olyan művészi magaslatot, mint mintáik. A tizenkilencedik század megelégedett az ékszerek felületének felületesebb megmunkálásával, a rokokó ornamentika hanyag belenyomásával. A szinhatás növelése érdekében az emailt hívták segítségül /abban az időszakban a rózsaszínűt és a zöldet/ és megelégedtek az apró kövek Uveguténzataival. A XIX. és XX. század fordulója valóban határkövet jelentett a diszitő művészet értelmezésében is. A történelmi témáktól alapvetően elforduló uj stilus az érdeklődés előterébe a természetet és naturalista módon hü ábrázolását helyezte. A virág-, a szokatlan exotikus virág-, rovar- és kevésbé ismert állatmotivu-