Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

hogy összekösse egymással a nézőteret és a színpadot és igy a nézőt passziv szinésszé avassa. A berlini Grosses Schausspielhausban ezt az elképzelést most a technika, főleg pedig az elektromos világitási technika és a zárt térben végbemenő fiziológiai és pszichológiai folyamatok megvilágítás-technikai kiértékelése révén közel hozták a megvalósuláshoz. Ismét csak Heinhardthoz kell visszatérnünk, aki Berlinben már 1923-ben ugy hozta szinre a "Mirakel"-t, a "Jedermann

,,-t, az "ödipus"-t, sőt a "Hoffmann meséi"-t is, hogy az egész szinházhelyiség, amelyben a nézők passziv színészként ültek, megfelelően színezett, váltakozó hatásmegvilágitást kapott és a nézőtérrel szinte elválaszthatatlan egységbe forrasztott szinpadon ábrázolt lelki élményekhez alkalmazott szinhatásokat majdnem mindig zenei aláfestéssel is kimélyítette- Heinhardt művészetének, rendezői tudásának egyik legnagyobb eredménye abban foglalható össze, hogy értett ahhoz: miképpen kell a fény, a szin és a hang eszközei segítségével a nézőt a cselekménybe bevonni. Több mint 25 év telt el Reinhardt csodálatos rendezői eredményeinek első bemutatói óta. Vajon nincs-e itt az ideje annak, hogy az újonnan megszületett megvilágitási hatásokat alkalmazva /főleg a foszforeszkáló és fluoreszkáló anyagokat figyelembevéve/ és továbbfejlesztve megtegyük a döntő jelentőségű ujabb lépéseket az "optikai épitészet" vonalán?