MAGYAR SZÍNPAD 1891-1892 (1. évfolyam 1-8. sz., 2. évfolyam 1-7. sz.)

1891-11-05 / 5. szám

4 Priel le Kornélia mindegyik üdvözlő beszédre meghatottan válaszolt. « A színpadi ünnep befejeztével, hét órakor megkezdődött űz előadás. Csiky Gergely „A nagymama" czimű vígjátékát adták, mely alkalmas keretül szolgált a ma esti jubirális előadásnak. A színház minden zugában megtelt és a közönség szinte lázas türelmetlenséggel várta a művésznő kilépését. Az ezt követő taps és lelkesedés leirásása a toll gyenge. A művésznőt perezekig tartó óvácziókban részesítették s ez az óváczió megújult minden jeleneténél. Ma délelőtt, a nemzeti színház több tagja kedves meglepetésben részesítette a művésznőt. Egy küldöttség élén Üjházy Ede, mint „szinlaphordó" kopogtatott a művésznő ajtaján. Lendvayné asszony ugyanis a mai jubiláris est szinlapját hozta magával, melyet tövises rózsák vettek körül, fent babérkoszorúban végződve. Ujhá/.y tréfás beszédében arra kérte a művésznőt: engedje meg neki s vele jött társainak, hogy a mai ünnepnapon ök legyenek a szinlapkihordók, a mit valaha régen a vidéken egyikük, másikuk ugy is megtett. A művésznő kedves mosolylyal köszönte meg pályatársai e gyöngéd figyelmét. Megmutatta nekik azt, a kitüntetést is, a mely ma érte. Hat éves kis unokája lepte meg pár sornyi levéllel, melyet azzal kezdett, hogy „nem csak a király, hanem én is kitüntetem a nagymamát." A kis Pali még azt, is megírta piczi levelében, mennyire örül annak akis unoka, iiogy ilyen nagy nagymamának lehet az unokája. A uiagyai'" Hamlet. Valóban örömömre szolgált, hogy a magyar Hamlet-alakitókról irt czikkem alkalmat szolgáltatott szinmíivészetünk egyik kiváló intelligencziájn tagjának arra, hogy nézeteit a „Magyar Hamlet"-et, illetőleg e lapok hasábjain egy mély gondolkodásra való tanulmány alakjában kifejtse. Hanem, — s ez az, a miért szükségesnek tartom újólag foglalkozni a thémával van a Molnár László szellemes tanulmányában egy oly pont, a mely szerény véleményem szerint, kardinális tévedésen alapul, az t. i. a mit szerző a szerepeknek nemzetiség szerint való assimilálásáról állit. Azt mondja Molnár, hogy olvasott valamit Egressy Gábornak „A színészet könyve" czimű munkájában a színészek által feldolgozandó szerepek nemzetiségi (faji) assimilálásáról, melyet, Egressy mind a színészi felfogás, mind a színészi technika szempontjából szükségesnek tart. Majd igy folytatja: „E tételt ugy fogtam fel, hogy pl. Hossi Hamletje csak olasz, Irwingé csak angol, Sonnenthalé csak német. Kovács Gyuláé vagy Nagy Imréé csak magyar lehet. Osztom ez igazságot, sőt épen Hamletet illetőleg tovább megyek: kimutatni iparkodván, hogy Hamlet mennyire kívánkozik nemzetiségi (faji, tehát véralkati) szempontból magyar lenni." Erre nézve először is megjegyzendőnek tartom, én Egressy munkájában sehol sem találtam nyomára a szerepek nemzetiségi assimilálásáról szóló tételnek, de igenis lépten-nyomon találkoztam ennek ellenkezőjével, t. i. a nemzetiség szerint való egyénítés szükségének hangoztatásával. De mivel Molnár az igazságot magáévá teszi, bátor leszek észrevételeimet erre nézve megtenni, kimutatni iparkodván egyszersmind azt is, hogy Egressy Gábor e furcsa tannak hive, e kétes értékű igazságnak hirdetője sohasem volt, nem is lehetett. Nem akarok e vizsgálódásaimban tisztán s kizárólag Hamletre szorítkozni, inert hiszen a tétel oly általánosságban van felállítva, hogy az épen ugy vonatkozik Hamletre, mint a drámairodalom bármely más alakjára. Mi a lényege tehát, e tételnek? Az, hogy a színész, ha egy idegen nemzetiségű alaknak akar tolmácsa lenni, akkor mindenek előtt forgassa azt, ki nemzeti charakteréből, oltsa bele a saját nemzetiségének jellegeit és a saját nemzetiségének temperamentumát. Másként értelmezni e tételt, nem lehet. Mert csak ily módon válhatik a Hossi Hamletje olaszszá, az Irwingé angollá, a Sonnenthalé németté s a Nagy Imréé magyarrá. De hiszen, hogyha ez a tan helyes, akkor a művészi egyénítés kelléke teljesen illuzóriussá válik, mert egy idegen alakra a saját nemzetiségének jellegét yeányomni, hogy a szinész a megalakítandó jellemre a saját egyéniségének bélyegét nyomja. Ám ez csak egyik oldala a dolognak. Másik, még az előbbinél is fontosabb körülmény, hogy a szinész, a mely perczben szerepét megfosztja nemzeti jellegeitől, kivetkőzteti azt egyszersmind saját valójából s a költő intenczióival is homlokegyenest ellenkező alakot állit elénk. Már pedig ez megbocsáthatatlan hiba, mert a színésznek nem áll jogában a költő alakjait megmásítani s önkényesen oly jeleggel felruházni, mely azoknak nem sajátjuk: hanem a szerző fantáziában megsziilemlett alakokba életet lehelni, azoknak a valódi élet, teljes csalódását kölcsönözni s ezen feladatának csak ugy tehet hiven eleget, ha minden alakot oly eredetiségéhen hagy meg, a mint azt a költő megalkotta. Mihelyt e feladatának körét átlépte, a jogtalanság terére lépett. Nem szabad tehát, hogy a Rossi Hamletje olasz, az Irwingé angol s a Nagy Imréé vagy Kovácsé magyar legyen, illetve, hogy az itt emiitettek a saját nemzetiségük jellegeit, vérmérsékletét veszik Hamlet alakjába, hanem kell, hogy épen ugy Rossi, Irwing, Sonnenthal, Nagy Imre és Kovács Gyula, mint bármely más nemzetiségű művész Hamletje tisztán és kizárólag dán legyen és egyik sem különbözhetika másiktól egyébben, mint természetesen — nyelvben s legföljebb még felfogásban is. Vagy, miután épen Hamletben nem nyilatkoznak a dán nemzeti jellegek oly eklatáns módon, hát legyen minden szinész — bármely nemzetiséghez tartozzék is Hamlet-alakitása olyan jellegekkel, sajátságokkol felruházva, a minőkkel azt Shakespeare ellatta s ne akarjuk hamis nemzeti jellegek jogtalan beoltásával elferdíteni azt az alakot, a mely eredeti hűségében, ugy, a mint azt költője megteremtette, kivívta magának az egész világ bámulatát. Ha, — mint Molnár állítja s ezt nem akaróin elvitatni, - a hamleti jellegek s sajátságok oly sok tekintetben megegyeznek a magyar nemzetiségi jellegekkel s temperamentummal, hát ez csak a magyar színésznek szolgál könnyebbségére, mert e helyeken fel van mentve e tekintetben az egyénítés nehéz munkája alól, és a hol a nemzeti charakterben a legcsekélyebb eltérés mutatkozik, ott már nem szabad csürés-c-avarás, ferdítés és hamisítás által saját nemzetiségi jellegeit az alakra erőszakolni nem szabad sem saját temperamentumának, sem a közönség ízlésének szolgaiIng hódolni az által, hogy egy oly alakból, a minő Hamlet, unalmas filozófiát, vagy épen „enfant amusanf-t, vagy bárminemű más, az eredeti alakkal ellenkező j-dlomet faragjunk. Hiszen épen az által válik a szinész nyelve világnyelvvé, lingy egy és ugyanazon alak minden nemzetnél csakis nyelvben a liaiigjárásbaii különbözik, de eredeti sajátságai s főként nemzeti charaktere megmarad hiven olyannak, a miliőket azt a költő megalkotta. A szinész annyira tudjon uralkodni saját énjének testi és szellemi minden individuális tulajdonságán, hogy sem egyéni, sem nemzeti sajátságai, charaktere s temperamentuma egy pillanatra se kerekedjenek felül, hanem mindég engedelmes szolgái maradjanak a teremtő s egyénítő léleknek. Mi válnék egy Coiiolanusból, egy Brutusból, egy Antóniusból, mely alakok mindenek fölött s minden izükben rómaiak s melyeket leginkább nemzetiségük, illetve az abból eredő éles s jellegzö sajátságok különböztetnek meg minden más nemzet hős vezéreitől, ha megfosztanék őket nemzetiségük jellegeitől s idegen nemzetiségi charakterrel ruháznék fel e jellemeket? Ezáltal életerüket metszenék el, mert a mikor a kapocs a nemzeti Charakter s a jelem belső tulajdonságai között megszakadt, ahhoz egy lehetetlen alak keletkezik, meluiek lelki tulajdonságai között kiáltó ellentét, áthidalhatatlan iir van Ha a magyar szinész (orivlanusból egy Zrínyi Miklóst, a német talán egy lontolgató Moltkét s a franczia egy Napoleont vagy nem tudom én, miféle más hadvezéit állit elő római tógában, a nemzetiségi charnkterek akkor összeütközésbe jönnek a/ eredeti alak el nem ferdíthető belső tulajdonságaival s akkor a költő által oly mesterien megalkotott jellem egy semmitéle