Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
Sőt a ,,hangulatdráma" akkor igazán tökéletes, ha maguk a szereplők is csak élnek bele a világba, öntudatlanul. Az igazi cselekmény mindig valami mondanivalót takar, a „hangulatdráma" viszont a bújkálás, az abszolút személytelenség műfaja. Egy téves felfogás szerint ezek a darabok a „jól megcsinált" drámák elleni lázadás szülöttei. Még kevésbé igaz ez az állítás, ha a „jól megcsinált" drámán Ibsen műveit értik. A Hedda Gabler például legalább annyira szubjektív és költői mű — sőt sokkal szubjektívabb és költőibb —, mint bármelyik „hangulatdráma". Nem merik nyíltan bevallani, de akik manapság utálják Ibsent, nem azért utálják, mert darabjaiból hiányoznak a „hangulatok", hanem merta létezés különféle „hangulatai" mögött mindig megkeresi az okokat is. Minden művészeti stílus, akár az ember, csak akkor lehet igazán naggyá, ha minél magasabb követelményeknek kell megfelelnie. Az utóbbi néhány évtized alatt az amerikai színház eljutott az ember belső életének ábrázolásáig, ahová addig még soha nem merészkedett. Ezek voltak a legbátrabb és legszebb pillanatai. De most, úgy érzem, már csak a könnyekre pályázunk, kezdünk megelégedni azzal, hogy egy darab megható — mintha a művészi színvonal könnyekben volna mérhető. Én úgy látom, egyre inkább az élet realisztikus, sőt naturalisztikusan aprólékos ábrázolása felé fordulunk, feltéve, hogy mindez az érzelmességre épül. Az érzelem pedig érzésem szerint egyre több lesz, úgyhogy lassan már maga az érzelmesség lesz a cél. Az érzelmességgel nincs is más baj, csak hogy igazán nem nevezhető magas követelménynek, és még akkor sem viszi közelebb a drámát igazi küldetése teljesítéséhez, ha az érzékiség dicséretébe vagy egzotikus ködökbe burkoljuk. De hát végül is mi a színház küldetése? Ezzel a kérdéssel akár be is fejezhetném, hiszen minden, amit eddig mondtam, erről szól. Az ember számos speciális eszközt alkotott, hogy külső és belső világa igazságait feltárhassa — a fizikát, a lélektant, a közgazdaságtant, a történettudományt. Ezek viszont végül is csak egy-egy területet ölelnek fel, tehát csak rész igazságokat mutatnak meg. A dráma az egyetlen eszköz, amellyel az ember a maga teljességében mutatható meg, és ez a dráma igazi funkciója és célja. Ha van totális művészet, a dráma az. Nemcsak azt mutatja meg, mint a tudomány, hogy milyen a világ, hanem azt is, milyennek kellene lennie. Ábrázolóművészet, mint a festészet, tipizál és egyénit, 96
