Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

színskálája végtelen. Néhány óra alatt el tudja mondani egy ember vagy egy város életét, mint a regény, de többet ad, mert dinamikus, mint maga az élet, és úgy is jelenik meg előttünk: eleven emberek mozdulataiban, hangjában, magatartásában. Megvan benne minden, ami az énekművészetet, a festészetet, a táncművészetet jellemzi, mégis a tudomány állhatatosságával tárja fel a tényeket. Egyszóval egyedül a dráma tudja olyan erővel megmutatni az igazságot, hogy ezzel megváltoztassa az embert.

Tehát a probléma nem csupán esztétikai. Az ember, a társadalom megszállottan kutatja a múltat és a jövőt. Ám a jelenről, arról, ami van, alig tudunk valamit. Számunkra mindig a jelen a legingoványosabb terület, mert nem szeretünk szembenézni önmagunkkal, ami viszont elkerülhetetlen, ha a jelent vizsgáljuk. A dráma, és ugyanúgy minden más műfaj is érdektelenné, halottá válik, ha nem a mához szól, ha nem a jelent tárja fel. Tehát a dráma természettől fogva arra hivatott, hogy segítsen szembenézni önmagunkkal, feltéve, hogy lépést tart a világ fejlődésével, változásával.

Komolyan úgy érzem, hogy semmi sem valóságosabb, kézzelfoghatóbb a számunkra, mint amit — bármilyen elvont formában — a művészet jelenít meg. És ez még akkor is igaz, ha ez a forma ironikus vagy komikus. Tagadhatatlan, hogy a művészet éppen olyan szerves része a civilizációnak, mint mondjuk a vízvezetékhálózat kiépítése. Az amerikai civilizáció is csak az utóbbi időben kezdi felismerni, hogy a művészet nem luxus, hanem életszükséglet. A jelent lehetetlen feltárni a megfelelő drámai forma hiányában. A drámaíró pedig csak akkor alkothatja meg ezt a formát, hogyha a közönségben él a vágy, hogy megismerje a jelent, és ha el is várja a drámaírótól, hogy ebben segítsen neki.

Mi is hát lényegében ez a megfelelő drámai forma? Az, amely megteremti az örökké vágyott egyensúlyt a rend és a lelkűnkben élő szabadságvágy között; amely megtalálja az összefüggést legrejtettebb vágyaink, belső problémáink, magánéletünk és a közösség élete, azaz a társadalom, a világ között. Hogyan találhatunk otthonra az idegenek sokaságában, hogyan változtathatjuk otthonunkká ezt az idegen világot? Ismétlem, ez az a kérdés, amelyre a drámának koronként újra és újra választ kell adnia. De hozzáteszem, hogy erre a kérdésre mindenkinek válaszolnia kell.

1956

97