Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
berendezését megmutatjuk a színpadon? Mitől valóságosak azok az emberek, akik három órán keresztül ugyanarról beszélnek? A realizmus pontosan olyan tudatosan megalkotott stílus, mint a szimbolizmus, az expresszionizmus vagy bármely más ismert izmus. Igaz, rövidebb ideig uralta a színpadot, mint a nála költőibb formák és stílusok, amelyekben a világ drámairodalmának döntő többsége íródott, de amikor először megjelent, mindenki számára világos volt, hogy a realizmus stílus, írói lelemény. Mindezt azért mondom el, hogy világossá váljon: a realizmus ugyanannyira „művészi", mint a többi stílus. Az vele az egyetlen baj, hogy minden másnál alkalmasabb alap a sorozatgyártáshoz, hiszen az emberek többsége prózában elfogadhatóbbat tud írni, mint versben. Bár olyan korok is voltak, például az Erzsébet-kor, amikor a huszadrangú drámaírók a verset tették hétköznapivá a sorozatgyártással, kiölve belőle a lírát. Ahogy a művészek általában, Ibsen sem azért írt, hogy jeleneteket másoljon ki az életből. Abban az időben például, amikor a Nórát írta, vajon hány norvég vagy európai asszony hagyta ott a férjét, mert kapcsolatuk álszent és hazug volt? Elenyészően kevés. Tehát igazán nem volt mit lemásolnia. Ehelyett a hétköznapi események rejtett társadalmi jelentőségét mutatta meg úgy, ahogy ő látta. Más szóval a hamisítatlanul „realista" formát nem a közvetlen ábrázolásra használta fel, hanem kivetített, sőt előrevetített egy jelentést. Darabjaiban szimbólumokat alkotott, a drámaírás nyelvére lefordítva. A szimbólum fogalmát általában nem szoktuk a realizmussal együtt emlegetni. A jelképes cselekmény, a jelképes beszéd tudatunkban a költőibb formákkal kapcsolódik össze. Pedig a realizmus éppen úgy hordozhat szimbolikus jelentéseket, mint a többi stílus. Sőt végeredményben minden realista darab cselekménye hordoz szimbolikus jelentést is. A különbség a realizmus és a költőibb stílusok között a szimbólumalkotás módszerében rejlik. Most már felvetődik a kérdés: miért viszolyognak az utóbbi harminc év drámaírói annyira a realizmustól, ha nemcsak Ibsen, hanem sokan mások is sikeresen alkalmazták ezt a formát a modern élet ábrázolására, sőt a mai amerikai közönség is közel érzi magához ezt a stílust? Miért támadják jobbról is, balról is? Miért fordít hátat annyi ember a realizmusnak, hogy helyette a 84
