Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

képzelet szőtte és költői darabokat csodálja? És miért kerülünk mégis mindig vissza a realizmus vonzásába? Azért, mert még nem sikerült kiötlenünk egy olyan megfelelően lényegre törő stílust, amely fölváltaná. A realizmus pedig lassan a megszokottság unalmába süpped, a színházak pedig úgy próbálják megtörni a realisztikus színpadkép egyeduralmát, hogy újszerű díszletekkel, forgószínpaddal, zenei aláfestéssel és új, érdekes világítási effektusokkal próbálkoznak. De ha jobban odafigyelünk, az ilyen állítólagos költői játékokról sok esetben kiderül, hogy valójában csak álcázott realista darabok.Ezt nem kritikának szánom, csak azt szeretném megmutatni, hogy a forma kérdése talán mélyebbre nyúlik vissza, mint amit hajlandók vagyunk elismerni.

Mint már említettem, sokat töprengek azon, hátha a darabbeli családi viszonylatok ereje az a meghatározó erő, amely utat nyit a realizmusnak, sőt megköveteli a realisztikus ábrázolásmódot, míg a társadalmi viszonylatok eredendően nem realisztikus formákban jelennek meg. Ha általánosítunk, arra a következtetésre jutunk, hogy a formának nagyon is köznapi, nem színházi kritériumai vannak. Gondoljunk például a modern operára, amely végül is a dráma lírai formája. Az opera egyik fő nehézsége, hogy a köznapi élet dolgait nem lehet dalban előadni. Bajosan lehetne például megzenésíteni egy ilyen sort: „Aztán ne feleljts el megfürödni, Gloria!" Elénekelve pedig egyenesen nevetségesen hatna. De hogy végül is mitől válik nevetségessé, azt általában már nem tudjuk. Az persze nyilvánvaló, hogy egy lírai darab témájának is lírainak kell lennie, de nem hiszem, hogy ezzel meg is van oldva a kérdés. Szerintem például nem véletlen, hogy Ibsen, a realizmus mestere, aki realista darabjait ugyanolyan komolyan vette, mint társadalmi drámáit, egyszer csak kitört a realizmus keretei közül, a hagyományos színpadi díszletszobából, és megírta a Peer GyntóX. Azt hiszem, nem is az a lényeg, hogy szakított egy hagyományos színpadi elképzeléssel, amely mindaddig gátolta abban, hogy lírai darabot írjon, hanem az, hogy a családi kapcsolatok ábrázolásával szakított. Peer Gynt ugyanis elsősorban magányos ember, aki ráadásul nem is a családdal, hanem egyértelműen társadalmi viszonylatokkal és a társadalom erőivel kerül összeütközésbe.

Ezt azonban nem tanácsos mechanikusan alkalmazható törvényszerűségnek tekinteni. Minden darabnak, akár az emberi kapcsolatoknak, megvan a maga domináns jegye, de ezenkívül más fon-85

I