Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

közvetlenül tapasztalhatta, hogy beszédével hatott-e embertársaira vagy sem. És ez a különbség nem mellékes.

Ily módon a forradalom utáni szovjet dráma ugyanúgy a kudarc, a frusztráció drámája lett, mint a miénk; annak kifejeződése, hogy az ipari társadalomban az ember képtelen a társadalmi szerveződés részeként érzelmileg és szellemileg kiteljesedni, teljes emberré válni. Csakhogy a szovjetek ezt nem ismerik el, helyette azt a frázist hangoztatják, hogy a népnek áldozatokat kell hoznia a győzelemért. Mindez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a világ valamennyi ipari társadalmában, amelyet a munka szakosodása, a politika és a társadalmi élet elfogadott normái jellemeznek— egyén és társadalom kapcsolatának egyetlen lehetséges formája a különbéke. Mi pedig legföljebb a társadalommal szembeni „kötelességet" ismerjük, ami végül is áldozatot és önmegtagadást jelent. Valójában még el se tudjuk képzelni, hogy valakinek az egyéni szükséglete a társadalmi cselekvés legyen, hogy annál teljesebb az élete, minél közösségibb életet él, hogy valaki ne lelkiismereti okokból dolgozzon a társadalomért, vagy azért, hogy bűntudatát vagy zavarát leplezze, hanem csak úgy, teljesen természetesen. És ha mégis elképzelhetőnek tartjuk, azt is tudjuk, hogy mindez csak a kiválasztott keveseknek adatik meg.

Az emberek a nagy háborúk hatására, akárcsak a görögöknél, nálunk is egyre inkább elfordultak az emberiség sorsának kérdéseitől, és a magánéletbe húzódtak vissza: a családhoz, az otthonhoz és a szexualitáshoz. Addigra viszont az amerikai színház már végképp kizsigerelte az egyetlen stílust, amely alkalmas a magánélet ábrázolására: a prózai realizmust. Ezzel ma már mindenki torkig van. A színháztól valami többet, valami „emelkedettebb" dolgot várunk, miközben a saját életünket abszolút önző módon akarjuk, illetve csak így tudjuk leélni. Meggyőződésem, hogy ez az ellentmondás rejlik a mai drámaíró dilemmájának mélyén: a magánembert magánemberként akarja ábrázolni, ugyanakkor szeretné, ha a szereplők költőibb nyelven szólalnának meg, hiszen ez felel meg a társadalmi ábrázolás követelményeinek. Mihelyt versben akarunk beszélni a leghétköznapibb dolgokról, legalábbis a színpadon, azonnal hamisan cseng minden szavunk, és nevetségessé válunk. És ez természetes. A vers mindig általános érvényű dolgok kifejezője, mindig valami

71