Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

egyetemes, valami örök érvényű dologról szól, azaz nagy gondolatok közvetítésére való — az Emberről, nem egyes emberekről kell tehát szólnia. A verses dráma nyelve a tökéletesen egységes társadalmaké; mindenféle közösségénél közösségibb nyelv. A próza a magánélet nyelve, azé a magánéleté, amely a világgal meghasonlott emberek menedéke, akár maguk alakították ilyenné, akár örökölték ezt a világot.

A társadalmi dráma tehát a teljes ember drámája — én legalábbis mindig annak tartottam. Nem öncélúan kutatja, miben különbözik egy ember a többitől, hanem azért, hogy megtudjuk - ha másból nem, hát a drámából -, hogy mennyi minden közös bennünk. Mert ha ezt elfelejtjük, semmink sem marad. A társadalmi dráma lényege szerintem nem az, hogy vádolja a társadalmat. A vágy villamosa éppen olyan társadalmi dráma, mint A szőrös majom vagy O'Neill csaknem valamennyi darabja, hiszen mindegyikük, ha halkan, ha hangosan, de ugyanazt a kérdést teszi fel: hogyan kell élnünk? Ez a kérdés nem csupán egyéni aggodalmaskodás: a görög dráma szellemében, a legmélyebb és legemberibb értelemben, éppen a lényeg ez.

Szerintem a jövő a társadalmi drámáé; aki nem társadalmi drámát ír — mellékvágányon halad. Többé már nem tudom igazán komolyan venni az öncélú lélektani drámákat, akármilyen mélyre ásnak, akármilyen hitelesek is. Az idő telik, és meg kell teremtenünk azt a világot, létre kell hoznunk azt a civilizációt, melynek végső célja azonos a humanista, demokratikus gondolkodású emberek törekvéseivel. Azt a világot, amelyben mindenki egyszerre magánember, politikus és elkötelezett lény. Azt a világot, amelyben újra születhet igazi tragikus győzelem.

Ez a győzelem viszont mindaddig elmarad, amíg az egyén ki nem vívja magának, hogy a társadalom vezető erői ne csupán elméletben, de a gyakorlatban is figyelembe vegyék. Amíg — miként az ipari társadalmakban — az egyénnek nincs súlya, nincs személyisége, csupán egy ügyfél, kiskatona, gépész, ideológus, satöbbi a sok közül, addig teljesen valószínűtlen, sőt szerintem egyenesen lehetetlen, hogy az ember színpadi ábrázolása legyőzze a valóságban róla alkotott képet. Minden ilyen társadalomban, legyen az kommunista vagy kapitalista, az ember csupán szánalmas lehet, de tragikus hős sohasem. A tragikus hősnek olyan képességekkel kell születnie, melyek segítségével áthág-72