Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

viszont vagy elpusztul, vagy megérti, hogy eleve kudarcra van kárhoztatva minden kísérlete az emberi életre.

Azt hiszem, a mi drámáinkban azért nem győzedelmeskedhet soha a tragikus hős, mert bármilyen szilárd legyen is egy író meggyződése, nem vetíthet előre semmit, amit a társadalomnak — legalábbis a drámaíró véleménye szerint — nem sikerült megvalósítania. A görögöknél a tragikus hős győzelme mindig azt bizonyította, hogy a polisz, azaz az egész nép rátalált a Követendő Útra, az együttélés egyetlen helyes formájára. Amerikában, ahol a társadalom öntudatlan lelkiismeretét a drámaírók testesítik meg, azt kell mondanunk, hogy messze vagyunk ennek az útnak a meglelésétől. Ez a megtalált út ugyanis a görögöknél életformát jelentett: háborúban bátran harcoltak, békében felelősséget vállaltak a poliszért, magánemberként pedig teljes életet éltek.

Sokszor eszembe jutott már, hogy Szovjet-Oroszországban is tanulmányozták a régi görögök életét. A két társadalmi berendezkedés közt tátongó alapvető különbségeket a görögöktől átvett terminológiával próbálták áthidalni, miközben drámaíróiktól valóságos görög társadalmi drámákat követeltek meg. Kitto megállapítása szerint a „kozmopolita" szó akkor keletkezett, amikor a poliszrendszer bomlásnak indult, és a görög dráma a nagy társadalmi sorskérdésektől a magánélet kérdései felé fordult. A „kozmopolita" szóval azt az új típusú embert jelölték, aki többé már nem a saját társadalmával, a polisszal vállalt elsősorban közösséget, hanem a Föld bármely pontján élő, hozzá hasonló gondolkodású emberekkel. A kozmopolitizmus magával hozta a szkepticizmus, az elkülönülés előszelét, talán többet is, ez pedig már jelezte azt a folyamatot, melyben az egyén teljesen elszigetelődik a társadalomtól, és amelyet az amerikai drámaírók végül a frusztráció ábrázolásával érzékeltettek. A szovjetek létrehoztak egy csomó társadalmi szervezetet, hogy ezzel helyettesítsék a poliszt és a hozzá fűződő érzelmeket, és a szovjet polgár alkalmasint érzi is, hogy köze van a közügyekhez, amit a Nyugat nem tud megadni polgárainak. Csakhogy az oroszoknál legföljebb ha néhány teoretikus láthatja viszont a saját személyes munkája eredményét az országos politikában, míg a görögköknél, ha például valaki felszólalt a népgyűlésen,

70