Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

igényes közönség egyrészt arra ösztönzi, hogy lényeges dolgokról írjon, másrészt viszont nem szeretik, ha társadalmi kérdésekkel foglalkozik, mert könnyen fogadatlan prókátorrá, következésképp művészietlenné válhat. Korántsem arról van szó, hogy a harmincas évek társadalmi drámáit akarnám védelmembe venni. Ezek többségükben valóban ilyen fogadatlan prókátorkodások voltak, és távolabb álltak a teljes emberábrázolástól, mint a nem társadalmi drámák általában. Csupán világossá szeretném tenni magát a fogalmat, megmutatni, mit jelentett valamikor a társadalmi dráma, és mit kellene jelentenie ma. És azt hiszem, a dráma minden eddigi meghatározása közül a társadalmi drámáé a legelfogadhatóbb.

Mégis, ha egy mai drámaíró csak egy pillanatig is a görög drámai forma felé kacsintgat, azonnal kitűnnek bizonyos hiányosságok, valami szakadék nyílik meg körülötte. Amikor az író egy szoros közösségbe tömörült, öntudatos embercsoport nevében ír, és nem magányos vállalkozó többé, aki egy ellenséges piacon kínálgatja a portékáját, szóval amikor az író maga is ennek a közösségnek a tagja, és semmiben sem különbözik a többiektől, amikor a dráma a közösség legfontosabb ügyeinek közös kifejezőjévé válik, akkor már gyanú sem férhet hozzá, hogy nem partizánharcot folytat — ha másért nem, hát azért, mert a teljesség fogalma eleve kizárja a partizánharc lehetőségét. Ilyenkor tehát a társadalminak nevezett ügyek és a legszemélyesebb lélektani jelenségek egymástól elválaszthatatlanok lesznek, a dráma ismét teljes egésszé válik, és maradéktalanul betöltheti igazi szerepét.

Ha összehasonlítjuk az utóbbi negyven év amerikai drámatermését a klasszikus görög drámákkal, egy döntő különbség - az amerikai drámaírás bénító kolonca - azonnal föltűnik. Nevezetesen az, hogy a legjobb darabok is csupán egyetlen témára, a frusztráció, a kudarc témájára korlátozódnak. O'Neilltől kezdve Andersonon és Sidney Howardon át a többi kitűnő munkáig minden drámában ugyanazzal a megoldhatatlan ellentmondással találkozunk, mindig ugyanazon fenekük meg a darab: a hős, attól a pillanattól kezdve, hogy rájön, ki ő, és mit akar, tudja, hogy kudarcra van ítélve, ha a feje tetejére áll is. A képlet mindig ugyanaz: a hős megpróbálja ledönteni azt a falat, amely a társadalomtól, embertársaitól elválasztja. Dörömböl rajta, megpróbálja megmászni, sőt felrobbantani is, de a fal végül mindig sértetlen marad, ő maga

69