Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

kettő között. A görögök számára a vallásos érzelmek nem voltak fennköltebbek egyetlen más társadalmi érzelemnél sem, és ezt tökéletesen kifejezi a görög dráma.

A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy amikor a városállamok a háborúk és különféle történelmi változások hatására gyengülni kezdtek, amikor a kereskedelem fellendülése megosztotta az érdekeket, és ezzel megbontotta az emberek közötti egységet is, a görög dráma már nem sokáig maradhatott sem a közösség egyetemes kinyilatkoztatása, sem valamiféle közös hitvallás. A dráma is befelé fordult, egyre nagyobb súlyt fektetett a jellemábrázolásra, és fokozatosan engedett korábbi fenségéből. Ahogy H. D. F. Kitto írja a The Greeksben (A görögök), a görög drámában az Ember helyét emberek foglalták el. Ennek ellenére a görög dráma mindvégig tisztán megőrizte igazi funkcióját: az egyén öncélú, l'art pour l'art vizsgálatánál jóval többet adott. Minden drámai hős az egész görögséget testesítette meg, a görögség sorsát, akaratát és végzetét.

A „társadalmi dráma" kifejezés ma Amerikában a drámának egy új, történelmileg meghatározott fajtáját jelöli, amelynek, azt hiszem, csak nagyon érintőlegesen van köze ahhoz, ami a dráma valójában. A „társadalmi dráma" számunkra mindig egyértelműen támadás, a társadalom fonákságai elleni vádirat; állítólag Ibsen találmánya, amit később baloldali írók vettek tőle örökül, akik a szocializmus, illetve a kommunizmus ki nem mondott felsőbbsége nevében tették közszemlére a kapitalizmus hibáit. Ez a személet naiv és túlhaladott, de a legnagyobb hibája talán mégis az, hogy drámaírók, nézők és színházi emberek egy teljes generációját sikerült összezavarnia.

Ha egy pillanatra a görögök értelmezése szerint vizsgáljuk a „társadalmi dráma" fogalmát, azonnal világossá válik, hogy csak kétféle dráma van: az igazi társadalmi dráma vagy — amennyiben az író lemond mindenről, ami a drámát drámává teszi — annak szöges ellentéte, a társadalmiatlan, sőt: drámaiatlan dráma. Egyszerűbben megfogalmazva, vagy inkább leegyszerűsítve: a dráma léptéke és intenzitása egyenes arányban áll azzal, amit és amilyen mélységben elmond az emberről. A dráma akkor a legigazibb, ha a teljes embert mutatja meg, nem csupán a szereplők belső világát vagy társadalmi viszonyait. A görögök képtelenek voltak arra, hogy az embert és a világot ne a maguk teljességében lássák. A mai drámaírót, legalábbis a mai amerikai drámaírót az 68