Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
lemezboltok bejáratánál bömbölő zene az utcai forgalom zajával keveredik; ahol a magányos, züllött, elveszett emberek úgy ődöngenek, mint a bolygó lelkek Dante poklában, és ahol a lélek pusztulásra van ítélve, az üres színházak halotti csendjében még mindig van néhány színész, aki egy-egy rendező irányításával új életet teremt. A próbáknak mindig van egy két csodálatos pillanata, amelyeknek még az emléke is elég ahhoz, hogy mindazokat fogva tartsa és e végtelenül bizonytalan hivatáshoz láncolja, akik átélték őket. Ezeknek a perceknek az emléke szétfoszlatja a színész minden fogadkozását, hogy elhagyja a pályát, hogy „igazi" foglalkozás után néz. És marad a színháznál. Emlékszem, amikor a legnagyobb drámai színész, akit valaha ismertem, Lee Cobb Az ügynök halálának Willy Loman-szerepére készült. Valahányszor azt hallom, hogy a színészeket exhibicionistáknak csúfolják, hogy kétségbe vonják a színház létjogosultságát, amiért nem tudja fenntartani magát, ahogy az minden tisztességes üzlethez illik, valahányszor csömöröm lesz e sokat gyötört művészet siralmas eredményeitől és értékeinek elherdálásától, Lee Cobbra gondolok, amikor Willyt játszotta, és tudom, hogy eljön az idő, amikor az emberiség arra lesz a legbüszkébb, hogy színháza van. Lee Cobb napokig úgy ült a színpadon, mint egy zsák, egy beteg fóka, egy gyászba borult rozmár. Amikor meg kellett szólalnia, értelmetlenül motyogott. Kazan, a rendező, úgy tett, mint aki biztos a dolgában, de onnan, ahol én ültem, úgy festett, mint egy hangya, aki megpróbál felállítani egy ülő elefántot. Már tíz napja folytak a próbák, és a többiek szemmel láthatóan fejlődtek. Milly Dannock, aki Lindát játszotta, már majdnem felépítette a figurát; Arthur Kennedy Biff szerepében már kezdte mutatni oroszlánkörmeit; Cameron Mitchell egy-két jelenetben már tökéletes volt; Cobb még mindig csak gyötrődött, rosszkedvűen, karikás szemmel meredt a többiekre. A próbák a Negyvenkettedik utcában, a New Amsterdam mozi fölötti színpadon zajlottak, amely valaha, az aranykorban Ziegfeld magánszínháza volt, akkoriban viszont fűtetlen és poros. Ezen a színpadon történt egyik délután, hogy Lee egyszer csak felkelt a székről, ránézett Milly Dunnockra, és egyszerre néma 63 ■
