Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

csend lett. Aztán megszólalt: „Nagyszerűen vezettem a kocsit, érted, s akkor hirtelen lefutottam az útról..."

Eltűnt a színpad, eltűnt a színház - jeges borzongás futott végig a gerincemen a ráismeréstől, mert a színpad rosszul megvilágított előterében megszólalt egy ősidők óta ismerős hang, egy szellem öltött testet, egy isteni lény, egy új, eleven ember született meg a szemünk előtt; egy soha nem volt emberi lény, akit az emberi akarat és egy színész emlékképeinek és emberi értelmének koncentrációja teremtett meg. Egy ember született meg, míg odalent értelmetlenül dübörgött a forgalom, egy ember lépett ki saját teste és élete keretei közül. Tökéletes koncentrációval még azt is elérte, hogy testtartása megváltozott, és most már furcsa módon nem a harminchét éves Lee Cobb, hanem egy hatvanéves ügynök állt előttünk. Szemének egyetlen pillantásával ablakot teremtett maga mellé, kezének leheletfinom érintésére egy ágyat láttunk meg az üres színpadon, amikor pedig a feje fölé pillantott, nemcsak a mennyezet jelent meg fölötte, hanem pillantása nyomán még a repedések is láthatóvá váltak rajta. Éreztem, hogy valami rendkívüli történt. Tőlem akkor már a bemutató is elmaradhatott volna, olyan nagy élmény volt számomra, hogy ezt átélhettem. A színészek, és persze Kazan is meg én is örültünk, mert éreztük, hogy sikerünk lesz, de ennél sokkal többről volt szó. Az élet merőben új eseményének lehettünk tanúi, mindnyájunk számára megváltozott egy kicsit a világ aznap délután.

A színház halhatatlan, de halhatatlanságát nem emlékműveknek és könyveknek köszönheti, hanem a színész különös képességének, amely halála napjáig nem hagyja el: annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy egy hétköznap délután egy poros és üres színházban megteremtsen egy másik emberi lényt, akiben életének minden eddigi tapasztalata összesűrűsödik; annak a képességnek, hogy ki tudja mondani, amit más közönséges ember is érez a szíve mélyén, de kimondani sohasem tud; annak a képességnek, mely valamiképpen őt magát is halhatatlanná teszi.

Ez a színház igazi varázsa, de ezzel nem találkozhatunk a pletykarovatokban. Ez az a varázs, amely elegendő ahhoz, hogy egyeseket örökre a színházhoz kössön, másokat pedig arra késztessen, hogy meginduljanak felé.

64