Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
a Szent Grál, amiről a rendező álmodik, amiért imádkozik, amiért él. Mivel pedig a szöveg ilyen értékes holmi, és ilyen nehéz megírni, írója sohasem adja el egészen, hanem szerzői részesedésre tart számot. Örömmel jelenthetem, hogy az író a teljes bevétel tíz százalékára jogosult, és ha a darab igazi kasszasiker, heti két-három ezer dollár üti a markát. (Zárójelben jegyzem meg, hogy így sem él nagy lábon, mert felesége is van, és ezzel mindent megmondtam.) A drámaírók évente három-négy alkalommal ülnek össze szakszervezetük, a Dramatists Guild (Drámaírók Egyesülete) keretében a St. Regis Hotel különtermében. Az Egyesület jelenlegi elnöke Moss Hart, a The Climate of Eden (Az Édenkert légköre), George Kaufmann-nal társszerzőként pedig a The Man Who Came to Dinner (A vacsoravendég) és a You Can't Take It With You (Nem viheted magaddal) írója. Látszatra talán nagyobb pénzek húzódnak meg egy-egy ilyen gyűlés, mint általában a szakszervezeti munkaebédek hátterében, csak az a baj, hogy egy-két kivételtől eltekintve a drámaíróknak nincs jövedelmük. Ezt úgy értem, hogy nem lehet mindig sikerdarabot írni, s így aztán az a bizonyos heti háromezer dollár egyre kisebbre zsugorodik össze, ha átlagot számítunk, amibe természetesen a terméketlen évek is beszámítanak. Az Egyesület másik tagja, Oscar Hammerstein, darabjának, a South Pacificnek a bemutatója után hirdetést tett közé a Varietyben, amelyben felsorolta vagy tucatnyi sikertelen darabját, amire már a kutya sem emlékezett, a lap aljára pedig a szórakoztatóipar jelmondatát szedette ki: „Egyszer már megtettem, megtehetem újra." A teknősbékaleves és a borjúbecsinált között aztán többnyire megoldhatatlan problémákról van szó, az ebéd meg egyre jobban elhúzódik, közben pedig nagyon jól tudjuk, hogy a drámaírói hivatás a szakadék szélén egyensúlyoz, mert a színház haldoklik. Aztán mind hazamegyünk, és írunk tovább. Időnként a producerekkel is összejövünk, és holtbiztosán számíthatunk rá, hogy Max Gordon szót kér, majd vörös arccal és szokásos harci stílusában a fülünkbe harsogja a probléma lényegét: „A rendezők éheznek, hallják? Éheznek!" Aztán Leland Hayward, aki éppen el tudott tengődni a South Pacificen, a Mister Robertsen és hasonló csemegéken, megbocsátja nekem, hogyannyit keresek, Herman Shumlin, a Little Foxes (Kisrókák), The Childrens Hour (Gyermekek órája) 57
