Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

rem őket, pedig az nem tartozik a Broadwayhez. A múltkor arra jártamban egy teherautó mellett mentem el. Egy borotválatlan, fésületlen, ejtőernyőscsizmát viselő fiú ládákat rakott fel. Rám nézett, épp csak egy pillantást vetett rám, de rögtön arra gondoltam, csak színész lehet. Körülbelül három nappal később A salemi boszorkányok producerének irodájában ültem, színészeket válogattunk az előadáshoz. Egyszer csak ki más sétál be, mint ő. Jellemző, hogy nem emlékezett rám, ahogy a színészek általában, hiszen ők nemigen néznek meg senkit, inkább őket kell nézni. Amikor feltettük neki a szokásos rutinkérdéseket eddigi pályafutásáról, csak megrántotta a vállát, és akkor is csak ezt tette, amikor megkérdeztük, blattolna-e nekünk. Úgy tett, mintha ezek a kérdések sértenék a nagy művészt, és akkor már tudtam, miért láttam meg benne a színészt. Ez abban az időben történt, amikor minden fiatal színész Marion Brandót utánozta. Ez a fiú teherautó-rakodás közben is Marion Brando volt; egy sofőr soha nem ülne volánhoz ilyen ápolatlan külsővel.

A színész szent vaksága minden iránt, ami körülveszi, hogy semmi mással nem foglalkozik, csupán önmagával, az egész Broadwayra jellemző, és bajainak legfőbb forrása is. Bármilyen más vállakózás már rég orvosolta volna ezeket a bajokat. A színház varázsa azonban még mindig vonzza a Broadwayra a fiatalokat, éppúgy, mint az idősebb közönséget. Tehát a Broadwayval számolni kell. A Broadway van, ez tény, de a varázsa nem annak köszönhető, aminek tulajdonítják.

Az az idő már elmúlt, amikor a Nagy Producer tízszobás lakosztályt tartott fenn a Park Avenue-n négy-öt Nagy Sztárnak, akik aranyketrecükben napokig, hetekig várták, mikor szólítja őket az Impresszárió, aki nélkül nem volt szabad nyilvánosan mutatkozniuk, nehogy elveszítsék a „távolságot", és továbbra is a hétköznapi élet szintje fölött lebegjenek. Az az idő már elmúlt, amikor a primadonna még nem érkezhetett a színházba másként, mint limuzinnal, amit természetesen sofőr vezetett, és uszályos ruhában, a színészbejáróban pedig cilinderes urak várták, manikűrözött ujjaik között óriási csokrokat szorongatva. Mindennek a csökevényei azonban még ma is megvannak. Emlékszem egy néhány évvel ezelőtti bostoni előadásra, ahol a primadonna egy órával az előadás kezdete előtt telefonált a producernek, hogy beteg, nem tud játszani.Szerencsétlen ember; teljesen odavolt, de szeren-51