Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

Önök elé, mely nem hagyna kétséget afelől, hogy húsz év múlva egyetlen színház sem lesz Amerikában. Ehelyett mégis inkább a hangos töprengést választom. Évente több ezer becsvágyó színész, rendező, drámaíró jön New Yorkba az ország minden csücskéből. A leghőbb vágyuk, hogy bejussanak ebbe az öt háztömbnyi birodalomba, pedig tudják - vagy ha nem, hamarosan megtanulják -, hogy a hivatásos színészek kilencven százaléka munkanélküli, hogy a producerek többsége tönkrement, vagy már csak három szivarnyi idejük van hátra a csődig, hogy mindenki, aki arra vágyik, hogy rendező legyen a Broadwayn, egy-egy előadással öt, tíz, tizenöt évet dob oda az életéből. A vonatok mégis egyre csak hozzák a becsvágyó színészeket éppúgy, mint a lelkes nézőket. Miért?

Ami a becsvágyó színészeket illeti, nem sokat töprengek a válaszon, mert tudom. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak emberek, akikből születésük óta hiányzik a józan ész. A színészek ráadásul csak kifejlett változatai a „titkos" színpadi zseniknek, azaz a producereknek, rendezőknek, szimpatizánsoknak — és igen, a drámaíróknak is. Mi is lehettünk volna színészek, ha lenne hozzá tehetségünk, vagy egy bal és egy jobb lábunk két bal helyett, vagy szabályos fogsorunk, vagy önbizalmunk. A színész a kész elmebaj a maga teljes virágjában; az az elmebaj, amely másokban is megvan, csak többé-kevésbé rejtve marad.

E pillanatban például az ország legkülönbözőbb pontjain kilencéves kislányok sétálnak föl-alá a házban magas sarkú cipőben, vállukra vetett csipketerítővei, ahogy az én lányom is. Ha ezt tizenhat éves koráig nem növi ki, egy szép napon arra ébred majd, hogy valami kattan a fejében, és attól a perctől kezdve producerek irodái körül fog ődöngeni, és ha a producer hajlandó szóba állni vele, akár csak megkérdezni, hány óra, a lányomnak egy életre vége.

Ez az öt háztömbnyi terület tehát nem hasonlítható az ország egyetlen más területéhez sem, ha másért nem, hát azért, mert itt felnőtt emberek járkálnak a vállukra vetett régi csipketerítővei.

Ha tudjuk, mire figyeljünk, könnyen felismerhetjük a színészt mondjuk a Schrafft-étterem pincérében vagy Nedicknél a narancslés pult mögött. Én például már olyan jól ismerem a színész jellegzetes pillantását, hogy néha még a Hatodik Avenue-n is felisme-50