Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

De maga a közönség sem egységes, bár tagjai zömmel a középosztályból kerülnek ki. A nézőtéren békésen megfér egymás mellett a duluthi üzletember és Marlene Dietrich, akit talán meg sem ismer az előbbi, mögöttük pedig talán két, Harvardon végzett esztéta ül. A „színház" mindegyiküknek mást és mást jelent. Sokan a South Pacificet (Déli Pacific) tartják színházi élményeik csúcsának — amire az esztéták csak elhúzzák a szájukat —, mert ők meg a leheletfinom groteszket szeretik — amiből viszont a duluthi nem ért egy szót sem. A többség számára a színház egyet jelent a szórakozással, a szórakozás pedig a musicallel vagy a bohózattal. Vannak persze olyanok is, akik a komoly, gondolkodtató drámákért lelkesednek.

A színészek, rendezők, írók ugyanilyen sokféle népek. Vannak drámaírók, akik egy középiskolás diák műveltségi szintjén állnak, s olyan is van, mint Maxwell Anderson, aki élete nagy részét az Erzsébet-kori dráma tanulmányozásának szentelte, s még azzal is megpróbálkozott, hogy belopja a Broadwayre ezeknek a drámáknak a hangulatát és színes stílusát. Vannak nagyszerű, elismert színészeink, akik semmiféle elméleti képzésben nem részesültek, míg mások — jó és rossz színészek egyaránt — éveket töltöttek a drámatörténet tanulmányozásával, beszédtechnikát tanultak, és táncórákat vettek, hogy mozgásuk kecsesebb legyen.

A színház tehát mindannyiuk számára más és más. Ami engem illet, én sem szemlélem a színházat olümposzi magaslatról, de nem osztom azok nézeteit sem — nem kevesen vannak —, akik összetévesztik a színházat a szórakoztatóiparral. Én a Színházra szavazok, melynek ügye ma nagyon rosszul áll, de mert még a nagybetűs Színház is többnyire valami unalmas, ám felemelő dolgot jelent, hadd tegyem hozzá, hogy az igazi és ritkán látható színháznál nincs lebilincselőbb. Ha a Színház nem ragadja magával a nézőt, akkor nem is Színház. Azért teszem ezt a distinkciót, hogy az olvasó lássa elfogultságomat, s számítsa hozzá mindahhoz, amit mondok.

A „színház varázsa", ami mindig is a legfőbb vonzóerő volt, a napilapok, a piety ka rovatok és a rádióműsorok mindennapos témája. Az első hűvösebb őszi napok beálltával a napilapokat, képes újságokat és filmhíradókat évről évre elárasztják ugyanazok a felvételek: a színházak kivilágított bejárata elé gördülő

47

I