Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

Ez talán hihetetlennek tetszik, de a kis gondolatok táplálják a nagyokat; eleven színház csakis termékeny talajon él meg: az egyetem, a sajtó, a szellem dús nedveiből. Már évek óta nem hallom senkitől a saját gondolatait, csak valami ködös maszlagot, amiről mindig kiderül, hogy voltaképpen az újságok véleményét visszhangozza.

Vajon a mccarthyzmus áll mindezek mögött? A kongresszus ügybuzgalma a politikai liberalizmus leleplezésére? Igen. De egyedül erről volna szó? Megbéníthatnak egyetlen művészt is akarata ellenére? Bocsássanak meg, ha önmagámtól idézek, de nem elég, ha szeretnek valakit? Muszáj, hogy mindig mindenki szeresse? Vajon nem megtisztelő, ha az embernek erős ellenségei vannak? Tartózkodás, gyanakvás, aggályoskodó óvatosság — ezt látom magam körül, mindennek pedig semmi köze, és soha nem is volt köze a művészethez.

Netán elrugaszkodnék a valóságtól, amikor azt állítom, hogy a művész számára (és mindazok számára, akik igénylik és szeretik a színházat) el fog jönni az idő, amikor hátat kell fordítania a világnak? Amikor, mint valami zarándokfélének, a saját szíve lesz az egyetlen tanácsadója, már csak saját magára számíthat, és körömszakadtig védenie kell a szíve igazát? Mert a sajtó közönségének, a hazafias klikkek erőszakoskodásának, az általános gyanakvásnak a talaján nem sarjadhat, soha nem is sarjadhatott művészet.

A múlt héten valamelyik este otthon írtam. Vihar volt, és egyszer csak kialudt a fény. Még csak kilenc körül járt, túl korán volt ahhoz, hogy lefeküdjek. Sokáig éberen üldögéltem a sötét nappaliban, előttem az asztalon a félbehagyott kézirat. Nem tudtam megbékülni a gondolattal, hogy lefeküdjek, hiszencsöppet sem voltam álmos, és az agyamban rajzottak a gondolatok — valahogy megalázó lett volna. Aztán, mint az ősember, aki boldogan fedezi fel a tűz áldásait, gyertyát gyújtottam — és Íme, máris tudtam olvasni és dolgozni.

Küldhet vihart akár maga az Isten is, a sötétben maradt embernek mindig van lehetősége a választásra. Vagy vakon ül a sötétségben, és várja, hogy egy ismeretlen erő visszahozza a fényt, vagy megtalálja a maga világosságát. De a választásnak ez a lehetősége mindig megvan. Még nem lehetünk fáradtak, még van tennivalónk. Még nem érkezett el az alvás ideje. 1952

41

I