Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

IBSEN: A NÉP ELLENSÉGE

Előszó az átdolgozott változathoz

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, mennyire utálom ezt a szót: adaptáció. Ha ezt hallom, szinte megjelenik előttem az író, aki beszemtelenkedi magát a másik író birodalmába, sőt, féltve őrzött, sérthetetlen alkotásainak a szentélyébe, és a másik beleegyezése nélkül átrendezi a dolgokat. Az adaptáció általában ürügy; a drámaíró menekülése saját impotenciája elől. Minthogy én egyelőre még nem ebben a cipőben járok, úgy érzem, el kell mondanom, miért nyúltam A nép ellenségéhez, mit akartam vele.

Van Ibsenben valami, amit egyetlen komoly író sem hagyhat figyelmen kívül, mert ez az ibseni hatás lényege; egy olyan intenzitású erő, amelyből szeretném, ha mások is annyit merítenének, mint én magam. Ez a valami az író makacs meggyőződése, hogy azt hirdeti, amit hirdetnie kell, és hogy a közönség - Isten az égben! — meg is fogja hallani a szavát. Ez a vonás a nagy színészek, a nagy szónokok — és az őrültek sajátja. Minden Ibsen-dráma ezzel a kimondatlan felhívással kezdődik :,,Emberek, figyeljetek rám!" Nekem ez a kimondatlan felhívás mutatta meg, hogyan törhetem át a „szórakoztatás" betonfalát, hogyan léphetek át a színházi üzlet bevált receptjein és megunt szabályain, a csalásokon és látszatokon. Ibsen sok mindenre tanít, de ez a legelső és legfontosabb, amit eltanulhatunk tőle.

Az utóbbi években Ibsen érdemtelenül a feledés tiszteletteljes homályába merült, ami éppen olyan káros az egyetemes kultúra szempontjából, mint amilyen rossz szolgálatot tesz a színháznak. Éppen azért kezdtem foglalkozni A nép ellenségé\ie\, mert be akartam bizonyítani, hogy Ibsen igenis mai, nem „régimódi", és ezzel azt is bizonyítani akarom, hogy mindazok, akik ítéletet mondanak fölötte, maguk vezetik zsákutcába a színházat és a

32