Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

„AZ ÜGYNÖK" SZÜLETÉSNAPJÁRA

A tapasztalat azt súgja nekem, hogy jövő ilyenkorra tudni fogom, amit most, Az ügynök halálának első évfordulóján még csak érzek. Általában ennyi időbe telik, míg megértünk valamit. Azt hiszem, illenék megvilágítanom egy-két dolgot a darabbal kapcsolatban, bár őszintén szólva ma már nem emlékszem rá olyan tisztán. Nem láttam a főpróba óta, és azóta, hogy elküldtem a kefelevonatokat a kiadónak, nem is olvastam. Tavaly ősszel — vidéken voltunk akkor éppen — egy este felolvastam a feleségemnek és két barátomnak; s azóta a darab érthetetlen módon mintha elszakadt volna tőlem.

Világosan, mindennél élesebben él az emlékezetemben az az este. Emlékszem arra a félelmetes érzésre, amikor olvasás közben hármukra pillantottam: tágra nyílt szemmel néztek vissza rám. Amikor pedig befejeztem, és ők egy szót se szóltak, hirtelen úgy éreztem, az egész az én különbejáratú őrületem krónikája, amiről beszélnem sem lett volna szabad, nemhogy felolvasnom, vagy színházban előadatnom.

Már nem emlékszem pontosan, mit is mondtak, csak arra, hogy nagyon megrázta őket. Emlékszem viszont a feleségem szemére, amikor egy szerintem mulatságos jelenetnél tartottam. (Most inkább nem mondanám meg, melyik jelenet volt az.) Ő sírt. Bevallom, hogy életemben nem nevettem annyit magamban, mint akkor, amikor ezt a darabot írtam. Azért nevettem, mert percről percre jobban éreztem, hogy kezemben van a megoldás. A Willy agyába tett kirándulás szokatlan, furcsa ötlete úgy vitte tovább a cselekményt, hogy mindennap újra és újra meglepődtem. De ami a legfontosabb: azt a formát találtam meg itt, amit írói pályám kezdete óta kerestem.

Ebben a formában írni olyan érzés volt, mint amikor álmunkban egy folyosón járunk, és ösztönösen tudjuk, hogy hiába a sok forduló meg benyíló, nem fogunk eltévedni, és biztosan megtaláljuk a kijáratot. A darab megírásának időszaka meg a rákövetkező

28