Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
Ez a szemlélet soha nem mutathat túl a szomorúságon, mert az életet megmásíthatatlan katasztrófának tekinti, és így megvilágosodásról szó sem lehet. A tragédiát a tudatosság magasabb fokának is szokták nevezni, mégpedig azért, mert azt is megmutatja, hogy a hős mivé lehetett volna. Persze a szerző csak akkor mondhatja ki vagy sejtetheti, hogy mivé válhatott volna a hős, ha meggyőződése szilárd, és teljes szívével hisz az ember előtt álló óriási lehetőségekben. Ha megelégszünk a szenvedés puszta ábrázolásával, lemondunk az irodalomról is. A tragédia elválaszthatatlan az ember jövőjébe vetett hittől.. A villanásnyi lehetőségnek a láttatása emeli túl a szomorúságot a pesszimizmuson - a tragikum felé. Persze ahhoz, hogy egy szomorú történetben is megtaláljuk a benne lappangó reményt, tökéletesen kell értenünk a szereplőket. A hitelességet semmi sem rontja jobban az irodalomban, mint az indokolatlan optimizmus. Az én — talán megalapozatlan — véleményem az, hogy ha egy szereplőt a maga teljességében látunk és láttatunk, ha sorsát nem a darab célja szerint szabjuk ki, a remény ugyanúgy fel fog csillanj az életében, ahogy — bár nagyon halványan — a valóságban szokott. Ahogy mondani szokták: a leggonoszabb emberben is van valami jó. Ezt a tragédiaírók sem feledhetik, bár talán ők a legszomorúbb emberek a világon, és egy olyan világ ábrázolására kell törekedniük, amelyben a jó is érvényesülhet a gonosszal szemben. Azzal kezdtem, hogy a tragédiát végképp meghatározni talán soha nem is lehet. Befejezésül elmondom a saját meghatározásomat. A magam számára sem tekintem véglegesnek, de van egy erénye: a tragédiát elhatárolja a puszta szomorúságtól. Tragédiáról akkor beszélhetünk, ha a szereplők annyira élő és valóságos személyek, hogy a néző kis híján el is hiszi, hogy azok. Ha a történet kikényszeríti a szereplők teljes személyiségének a részvételét, mégpedig oly mértékben, hogy a néző nemcsak azt érti meg, miért jut szomorú sorsra a hős, hanem azt is, hogyan kerülhette volna el a sorsát; ha a történet annyira igaz, hogy a néző ugyanúgy aggódik a hősökért, mint saját magáért. Mindennek a célja nem az, hogy a néző érzékei végső megfeszítésére kényszerüljön, hanem hogy a darab hatására azzal a tudattal távozzon a színházból, hogy az emberi akarat, és így az ember is kiteljesedhet ezen a Földön. 26
