Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

nem tudja beszorítani a cselekményt a melodráma erőltetett és önkényes keretei közé.

Most, hogy kiragadtuk a drámának ezt a momentumát, talán tovább is léphetünk a tragédia felé. Először is: a tragikum mindig valamilyen érzelmi rendet alakít ki a nézőben. A szomorúság, a melodráma is, csak éppen másfélét. Az egyik itt is magasabb rendű, mint a másik. Csak míg a drámát és a melodrámát pszichológiai alapon meg lehet különböztetni egymástól - aszerin^hogy a hős önmagával is konfliktusba kerül-e vagy sem —, a tragikum és a szomorúság különválasztása már jóval nehezebb, mivel itt már a társadalomról is szó van.

Vegyünk egy példát. B. megy az utcán, és egyszer csak valahonnan a fejére esik egy zongora. Ez az újságok szerint tragédia, holott B. valójában csupán szomorú véget ért. Nem azért, mert a halálát a véletlen okozta — ez túl egyszerű magyarázat volna. B. halála azért szomorú, és nem tragikus, mert csupán sajnálkozást, bánatot és talán együttérzést vált ki belőlünk, a tragikum érzését viszont nem kelti fel bennünk.

A tragikum és a szomorúság között éppen az a lényeges különbség, hogy a tragikum nem csupán bánatot, szánalmat, együttérzést és félelmet vált ki belőlünk, mint a szomorúság, hanem meg is tanít valamire, megvilágosít valami felől.

Mire tanít? Tágabb értelemben arra, hogyan kell élnünk a világban. B. halála például nem tanít semmilyen életelvre, nyoma sincs benne erkölcsi megvilágosodásnak. És ha már itt tartunk: annak, hogy összezavarjuk a tragikusai a szomorúval, és annak, hogy manapság olyan kevés a tragédia, közös oka van. Ez az ok pedig kettős. Egyrészt az írók többsége már régen nem kutatja, hogyan kell élni, másrészt nincs általánosan elfogadott képünk egy olyan életformáról, amely nemcsak anyagi, hanem lelki megelégedésünkre is szolgál.

Mai irodalmunk árasztja magából azt a meggyőződést, hogy az életben az embernek nem lehet más élménye, mint a szenvedés, és semmi lehetősége olyan élményre, amely boldogabbá tenné. Az írók a lelket behaviorista alapon vizsgálják. Eszerint a művész feladata kimerül abban, hogy megmutatja a szenvedés anatómiáját, az ember pedig csupán öntudatlan állat, amely előre megszerkesztett útvesztőben halad az elkerülhetetlen vég felé.

25