Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

Ml A TRAGÉDIA?

A tragédiáról könyvtárnyi könyvet írtak már. Ha a műfaj évszázadokon át oly sok embert foglalkoztatott, ez arra mutat, hogy a tragédia fogalma állandóan változik, mi több, végső meghatározása talán nincs is.

Manapság, amikor úgy tűnik, se időnk nincs, se hajlandóságunk az elmélkedésre, mind a kritikusok, mind az olvasók olyan hamis elképzeléseket táplálnak a tragédiáról, hogy a szó lassacskán jelzővé redukálódik. Ha fegyelmezetten végiggondoljuk, hogy mi a tragédia, talán az összes drámai műfajhoz közelebb kerülünk, ami végső soron még az amerikai színházon is lendíthet.

A tragikumot leggyakrabban a szomorúsággal keverik össze. Egyetlen darab sem lehet hiteles konfliktus nélkül. A konfliktus legelemibb formája az emberek közötti összeütközés. Ez a konfliktus, minthogy a szereplők összeütközésére korlátozódik, csak a melodrámához elég, természetes csúcspontját pedig a fizikai erőszakban éri el. A melodrámát valójában ez a fajta konfliktus határozza meg.

A következő lépcsőfokon az a történet áll, amelyben a szereplők nemcsak egymással, hanem önmagukkal is összeütközésbe kerülnek. Ha azt mutatom meg, hogy a figura miért csinál valamit, abból még melodráma is lehet. Ha viszont azt, miért habozott az utolsó pillanatig, hogy cselekedjen-e, az már dráma.

Hogy ez miért több? Azért, mert sokkal közelebb áll az emberi cselekvés valóságos folyamatához. Jó melodráma könnyen írható, anélkül hogy akár csak egyetlen hús-vér figura is volna benne, de abban a pillanatban, amikor valóságos jellemek lépnek színre a maguk bonyolult ellentmondásosságában, a melodráma darabjaira hullik szét. Drámát vagy tragédiát írni tehát csakis valóságos jellemekkel lehet. Mihelyt ugyanis az ember nemcsak arra kiváncsi, hogy miért cselekszik a hős, hanem arra is, hogy mi gátolja a cselekvésben, és ennek becsülettel utána is gondol, többé már

24