Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

hogy sok régi definíció nehézkessége számos diák és kritikus szeme elől eltakarja a tényeket, és nem csak e dráma tekintetében. Ha Willy nem lett volna tisztában azzal, hogy kívül rekedt a maradandó értékek világán, akkor békésen halt volna meg kocsitisztogatás közben vasárnap délután, miközben futballmeccset közvetít a rádió. De Willy vergődött hamis helyzetének tudatában. Állandóan gyötörte, hogy üres mindaz, amiben hitt. Röviden: annyira tudatos volt, hogy valamiképpen ki kellett töltenie az űrt lelkében, mert ha nem, szertehullik. S végül, legfőbb bizonyítékképpen, föláldozta az életét. Értelmileg nem állt azon a fokon, hogy helyzetét folyékonyan szavakba foglalja. De ez nem ugyanazt jelenti, mintha nem tudta volna, méghozzá nagyon is jól, hogy végigélte az életét, melynek sem formája, sem belső értelme nem volt.

Nos, ha Willy képes lett volna felfogni, hogy épp annyira áldozata meggyőződésének, mint megvert bajnoka, ha tudta volna, mennyi bűntudatot kell elviselnie, s mennyit kiöntenie leikéből, bizonyára tudatosabb lett volna. De azt hiszem, minden figura tudatossága szükségképpen véges, még a legértelmesebbeké is, s éppen ez teszi jellemmé, s még inkább ez a határ szabja meg, hogy beteljesítse, sőt, hogy egyáltalán lehetővé tegye a tragédiát. Tökéletes tudatosság csak az erők drámai mérkőzésében lehetséges, például a Prométheuszban, nem emberek drámájában. Azt hiszem, ez azon fordul meg, van-e elég tudatosság a hős pályafutásában, hogy a néző kiegészíthesse azt, ami nem előtte pereg le. Ha például Oidipusz tudatosabb lett volna, és tisztában lett volna azzal, milyen erők hatnak rá, bizonyára azt mondta volna, hogy ő tulajdonképpen nem is hibáztatható, amiért együtt élt anyjával, hiszen sem ő, sem más nem tudta, hogy az anyja. Ennélfogva szépen elvált volna, és gondoskodott volna gyermekeiről, következő nejének családi hátterét alaposan kinyomozta volna, s ennélfogva megfosztott volna bennünket egy nagyszerű darabtól és egy hírhedt beteges idegállapot nevétől. De Oidipusz csak addig a pontig tudatos, ahol a bűntudat kezdődik. Ilyenformán vígasztalhatatlan, és kioltja szeme világát. Mi ebben a tragikus? Sőt, miért nem nevetséges ez? Hogy tisztelhetünk olyan férfit, aki ily szélsőségesen viselkedik olyan dolog miatt, amin se nem változtathatott, sem el nem háríthatta? Azt hiszem, erre a kérdésre nem az a válasz, hogy igenis tiszteljük azt a férfit, hanem az, hogy tisztel-135

i

I