Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

nem tudja elvégezni a munkáját. Az üzeletemberek józan eszét dicséri, mert ezek ünnepük a nap hősét, de nagyon jól tudják, hogy a megfelelő árunak el kell jutnia a megfelelő helyre, s ez az ügynök dolga; legyen talpraesett és ékesen szóló. (Némelyek azt állítják, hogy ezek a művészet eszközeivel kifejezve botrányos és gyalázatos állítások a társadalomról, de az ügynökök maguk sohasem mondanának ilyesmit: ők jól tudják, hogy ez így igaz, és én sokra becsülöm a világos, tiszta beszédet.)

Kezdetben kialakult bennem egy olyan dráma képe, melyben nincsenek összekötő jelenetek. Túl sokat kellett elmondani ahhoz, semhogy értékes színpadi perceket időhúzásra pocsékolhassak. A már magában véve is haldokló „strukturális" hidakat kár megírnia az írónak, mert nem ezeknek a kedvéért ír. Visszavonhatatlanul eldöntetett — csakúgy, mint az Édes fiaimban —, hogy mozgás vagy momentum nem megy veszendőbe, de ez esetben le kellett nyesni a sallangot a jelenet élő húsáról; eldöntöttem, nem írok le egyetlen szót sem a forma kedvéért, hanem a formának kell igazodnia, rugalmasan nyúlnia és sűrűsödnie a mondanivaló kedvéért. Hozzá kell simulnia Willy lelkivilágához, csakúgy, mint a cselekmény formájának.

Ez a darab az én számomra mindig heroikus volt, és később rendkívül furcsállottam azt az akadémikus vádat, hogy Willynek nincs olyan „alkata", hogy tragikus hőssé válhasson. Nem gondoltam, hogy ezeket a kérdéseket ógörög vagy Erzsébet-kori paragrafusok alapján mérlegelik, amelyekben nem esik szó biztosításid íj-fizetésről, kerítésjavításról, hűtőszekrény-alkatrészről, kormánykerékről, Chevroletről, és a látomás nem a delphoi oszlopok között jelenik meg, hanem a gázbojler kék világánál. Ezek az „akadémikus tragédiák" nem ríkathatják meg a nézőt. Semmiképpen sem az volt a feltett szándékom, hogy „tragédiát" írjak, hanem olyannak akartam bemutatni az igazságot, amilyennek láttam. De azokban a támadásokban, melyek mint „áltragédiát" érték, annyi a félrevezető gondolat, és sokszor oly nevetségesek, hogy talán helyénvaló e helyen egynémelyikkel foglalkoznom.

Mivel Arisztotelész nagy magasságból történő bukásról beszél, természetesnek látszik, hogy köznapi hús és vér ember nem lehet tragikus hős. Csakhogy számos évszázad múlt el Arisztotelész óta. Ma már semmi ok nincs arra, hogy ájuldozzunk a bámulattól

131