Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
otthon, és nem is nyílt csatatér, csak nagy Ígéretek ragyogó káprázata bukástól való rettegés felett. Egy ember képe, aki két kezével hozott létre valamit, mert ő a kőszikla, melyben a többiek megkapaszkodnak, s amelyhez mindenkor visszatérhetnek. „Milyen ügyes keze volt!" — mondja özvegye a sírjánál, és én hangosan nevettem, mikor ezt a sort kimondták, a művész ördögi kácajával, mert annyi minden tömörül e sorban: az asszony, akit a férje formált, bár nem tudott róla, s nem is hitt benne, s ez a tény sohasem hatolt a tudatáig. Mert az ő hite szerint csak a rang, a rendkívüli hatáskör adja meg a győzelem érzését, neki csak ez volt reális — a káprázatot fényszóró vetítette az égre a háztetők fölé, de ő valóságos csillagoknak hitte. Minden a szerkezetbeli képekből következik. A dráma tekintetének Willy fejének belsejéből kell kinéznie, szüntelenül minden irányba fordulni, mint fényszórónak a tengeren, s bármily távoli ködben ölt is formát, nem szabad felfedezetlenül maradnia semminek. Itt a regényforma sűrítése kívántatott, a nézőpontok állandó változtatása olyanformán, hogy bár minden út Willyhez vezet, valamennyi szereplőnek azt kell éreznie, hogy az ő drámájukról van szó, s a cselekmény rajtuk, nem pedig Willyn fordul meg. Gondolatban két hullámvonal szerepelt egymás fölött, a jelenbe szőtt múlt, mely együttesen mozog Willyben, némelykor nyilvánvalóan egyesül, végül összeütközik abban az erőpróbában, mely legalábbis önmaga szemében meghatározza sorsát - és aludni tér. Mindenekfelett felépítés tekintetében olyan darabot akartam írni, mely az élet valóságos arculatát viseli. Az volt a célom, hogy elvonatkoztatással egyént formáljak, aki több embert képvisel a való életnek megfelelően úgy, hogy hatóerő és a megszokás csodája legyen a társadalom, mely bennünk és körülöttünk egyaránt létezik, csakúgy, mint tenger a halban és hal a tengerben — mely megszül és eltemet, Ígér és rettegésben tart. Közérthetően akartam szólni társadalmi tényekről, melyeket minden üzletember ismer és beszél rólunk, de túlságosan prózaiak ahhoz, hogy egyáltalán említsék, nemhogy beszéljenek róluk, vagy pedig felnagyítva kerülnek színpadra, filozófiai problémaként. Ha az ember megöregszik, kidobják az állásából, ennek így kell lenni — 130