Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
I szárításra kiakasztott szarvasbőrdarab, igen, hová lett az a szarvasbőr? És a végtelen, bonyodalmas párbeszédek, kételyek, ellentmondások, önkisebbítések, bizonygatások, lázas elhatározások, lemondások, megtérések, elválások, utazások, el, aztán vissza, roppant lehetőségek és apró, siralmas megvalósulások — és minden abban a kis konyhában, ahol most idegenek élnek, s meg sem hallják, amiről a falak beszélnek. Az öregedés képe, mikor az embernek oly sok barátja eltávozott már, idegenek ülnek a hatalmasok székében is, nem tudnak semmit nagy tetteidről, nem ismerik felbecsülhetetlen értékedet. Fiad képe, amint rád szegezi szúrós, vizsgálódó tekintetét; nem hisz már legendás híredben, nem tudod visszarántani, egyre távolodik tőled, nem is tudja már, hogy érte éltél, és mennyit sírtál miatta. A kegyetlenség képe, mikor a szeretet teljesen átalakult már, de mégis jelen van, benn a szobádban, csak nem találod. Emberek képe, akik egyre jobban elidegenednek tőled, és nem téged, hanem egymást becsülik. És mindennél fontosabb talán a keserves vágyakozás képe, mely erősebb az éhségnél, a nemiségnél vagy a szomjúságnál, az a vágy, hogy legalább egy ujjlenyomat maradjon az ember után valahol a világon. A halhatatlanság vágya, és ez bár tudatos, azt is tudod, hogy a nyom csak addig marad meg, mintha egy forró júliusi napon belevésnéd neved kezdőbetűit egy tábla jégbe. A dolgok kapcsolódását kutattam, és próbáltam elszigetelni a társtalanságtól egy embert, aki kiáltóan magányos azzal a tudatával, hogy meg sem érintett senkit, és a végsőkig felizgatva döbben rá, hogy a szeretetre, mely mindig ott bolyongott a szobában, végre rátalált. A zavaros indítékú öngyilkosság képe, a tetté, mely mérhetetlenül homályos, és mégis meg kell magyarázni. Volt abban bosszú is, a szeretet hajtóereje is, diadalérzés is, hogy vagyonhoz juttatja az élőket, és menekülés az üresség elől. A békesség képére gördül le a függöny, a háborúk közötti idők békéjére, olyan békére, ami után e vitás ügy megoldatlanul felszínen marad. És mindig és mindenen keresztül kiviláglik a kisember képe az idegenekkel benépesült világon, a világon, mely számára nem 129
