Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
míg erre a pontra eljut, s el is határoztam, hogy nem törődöm vele. Meg voltam győződve arról, ha sikerül minden emlékét felidéznem, öngyilkosságot kell elkövetnie. A darab felépítését azok a tényezők határozták meg, amelyeknek révén felszínre kerültek emlékei, mint megannyi összefonódó gyökérszál, melyeknek sem kezdetük, sem végük. Amint mondottam, a történések felépítése és formájuk jellege egyformán közvetlen tükröződései Willy Loman gondolkodásmódjának életének e pillanatában. Loman olyanfajta ember volt, amilyet nap nap után láthatunk a földalattin; tisztességesen felöltözve megy hazafelé vagy munkába, motyog magában, és teljességgel azonosul környezetével, kivéve azt a tulajdonságát, hogy a többi embertől eltérően már nem képes visszafogni tapasztalatainak sodrását, hogy szét ne robbantsa felszínes jó modorát. Következésképpen kétféle logika szerint dolgozik és cselekszik, s e kettő gyakran összeütközésbe kerül egymással. Például amikor fiával, Happyvel találkozik, épp azok a régi dolgok foglalkoztatják, amelyekkel Happy bosszúságot okozott neki. Indulatosan beszél hát vele, holott a valóságban Happy pontosan e pillanatban őszintén és igazán segíteni szeretne rajta. Elérkezett arra a borzalmas pontra, amikor a múlt hangja már nem távolibb, hanem éppoly hangos és éppoly valóságos, mint a jelen. Drámai fogalmakkal szólva, a forma maga a folyamat, és semmiképpen sem összegezés, sem pedig utalás a folyamatra. A történet elmondásának módja éppoly eszeveszett, mint maga Willy, éppoly szélsőséges, éppoly váratlanul lírai. S nehéz lenne nem hozzátennem, hogy e forma utánzásának ugyanennél az oknál fogva kudarcba kellett fulladnia. Véleményem szerint nem lehetséges ezt a formát olyan figurára ráakasztani, akinek pszichológiai alkata nem ebben tükröződik. Ezért nem is folyamodtam ehhez azóta sem, mert hamis lenne egy összefogottabb — vagy kevésbé széteső - személyiségről azt állítani, hogy a múlt és a jelen ennyire nyíltan és érzékelhetően összeszövődik agyában. Az embernek az a képessége, hogy legyőzze a múltját, természetes, s enélkül nem tudnánk ésszerűen érintkezni másokkal. Sok író kezében az előzményekre vonatkozó közlésnek könnyű módja puszta visszavillantássá válik a darabban. De ebben a darabban nincs visszavillantás, csakis a múlt és jelen dinamikus egysége. Mégpedig azért, mert Willy Loman kétségbeesett vergődése, hogy 125
