Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

keltett érzéseink igen nagy mértékben, sokkal nagyobb mértékben, mint hinnők, egybehangzanak, s nem különböznek környezetünk érzéseitől; félretesszük az igazság egyéni ismérveit, s nem csupán az előadást figyeljük, hanem környezetünk visszhangját is. Egy járókelő a néptelen utcán meglát egy embert, aki a lovát veri; nem tetszik neki a dolog, felháborodik, dühbe gurul. Lehet, hogy továbbmegy; lehet, hogy leáll vitatkozni a kocsissal, s a kocsis őt is ostorral fenyegeti. Jelleme válogatja, a járókelő vagy nekiugrik, vagy úgy dönt, hogy végül neki semmi köze hozzá, s megy a dolgára. Ugyanez a járókelő ugyanezen az utcán — ezúttal azonban nagy a jövés-menés — ugyanilyen kegyetlenkedés tanúja. Most már a nyilvánosság előtt cselekszik. Rákiált a kocsisra, s kiáltásának sokszoros visszhangját hallja. Nekibátorodik. Beavatkozik, s ha a kocsis őt is megfenyegeti, belső küzdelme, hogy elsomfordáljon-e, vagy nekiugorjon, kiélesedik és fehér izzásig hévül, mert most szégyenének gúnyolói vagy dicsőségének adományozói veszik körül: embertársai. Már nem ugyanazzal a szemmel néz ugyanarra a jelenetre. Az eset jelentősége megváltozott, s valószínűleg változtat várható tettein is. Ugyanígy van ez a színházban. Nemcsak a magunk szemével látjuk a színpadot, hanem többé vagy kevésbé a mások szemével is. Jóról és rosszról formált véleményünk vagy megegyezik, vagy összeütközésbe kerül az általános véleménnyel, s a színpadon elénk állított igazság már nem áll magában, hanem a közönség visszhangjával együtt hat ránk. Az új eszmét úgy dönti össze ez a bömbölő visszhang, akár a kártyavárat — meg lehet az írva akármilyen gyönyörűen.

Bár drámák új eszméket nem röppentettek világgá, olyan még nem népszerű eszméknek adtak már hangot, amelyek a levegőben voltak már addig is, függetlenül a drámáktól. Ha viszont egy eszme már egyszer ,,a levegőben van", nem csupán eszme, hanem sejtés, érzelem, élmény, s ezekkel már foglalkozhat a dráma. Ahol a szívekben nincs gyanú, oda a dráma nem plántálhat gyanút; ahol hitre nem vágynak, a dráma nem ébreszthet hitet. Viszont ez is a drámai forma természetéből és feltétlen mozgalmasságából származik: menet közben kell mindent közölnie, s olyan drámai építés nincs, amelyikkel ki lehetne várni, hogy a néző hazamegy, alszik egyet az előadásra, s aztán mond véleményt, így történt, hogy formák, hangsúlyok, szándékok változnak e kötet darabjai során. Mondhattam volna csupán annyit, hogy élet-108