Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

vonzó. Föltehetőleg egyiküknek sem tellett ruhakölteményekre, mégis nagyon jól öltözöttek voltak.

Olyan volt a ruhájuk, hogy akár a földön hempereghettek benne, ha a helyzet ezt kívánta, de ugyanebben a ruhában nyugodtan megjelenhettek a színházban is, a többi néző között - és ott is jól festettek volna. Ilyesformán öltöztek még nemrég az emberek. És milyen jól állt ez a fiataloknak! Azt hiszem, ha szörnyszülöttek öltenék magukra ezeket a szvettereket, nadrágokat és szoknyákat, ők is jól festenének bennük, de ezek a fiatal emberek, akikről írok, korántsem voltak szörnyek. Milyen könnyedén, plasztikus tartással mászott fel az egyik fiú majdnem a mennyezetig, kezében hokkedlivel, mely egy adott pillanatban filmfelvevőgépet jelképezett! Aztán leugrott, leült a földre, és én arra gondoltam, hogy a mai drámai művészetnek feltétlenül tartalmaznia kell pantomimelemeket, és hogy azok az elhízott színészek, akiknek nincs tehetségük a pantomimhoz, nem is igazán drámai színészek.

Azt pedig már le sem tudom írni, hogyan mozogtak, táncoltak a lányok, csak annyit mondok, hogy miközben őket néztem, sajnálkozva gondoltam a koromra. Milyen jól tudják ezek a lányok, mi áll jól nekik, milyen sikkesen tűrték fel régi farmernadrágjaik szárát! Önkéntelenül Gogolra gondoltam, aki először nekikészülődött, hogy leírja egy dáma külsejét, majd közölte, hogy képtelen rá, mert ez egyszerűen lehetetlen.

A színdarabot Anna Rogyionova írta, s arról szól, hogy Nágya élete úgy elröpült, mint a pillanat, tizenhét éves volt, mikor meghalt, s több száz gyönyörű rajzot hagyott hátra, amelyek éppoly megfoghatatlanok és tünékenyek voltak, mint ő maga.

De hogy lehet visszaadni ezt a pillanatot, futó beszélgetéseit az emberekkel, hogy lehet megörökíteni elröppenő életét, futó örömeit és magányosságát?

Hiszen színpadi eszközeink oly suták, nehézkesek, mondjuk a zenéhez vagy a festészethez képest. "Anyagszerűségünk", "testi mivoltunk" gyakran megakadályozza a lélek röpke, de mégis oly fontos rezdüléseit. Hogyan is érhetnénk el, hogy egy dráma Mozart zenéjéhez vagy Prokofjev sajátos, földöntúli összhangzatához hasonlítson? Hogyan érjünk el a színpadon olyasmit, amit Renoir pehelykönnyű ecsetje varázsol elénk? Becsületszavamat adom, hogy volt hallgatóm rendezésében — aki még el sem helyez68