Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

értünk, mint inkább konkrét munkákról. És ha valaki az ön Don Juan'\át bírálja, annak semmi köze az általános alapelvhez, hanem egyszerűen ennek a Don Jüannak annyi a hibája és a fogyatékossága, hogy a kritikus kénytelen szót emelni. De végül is mi az, ami valóban új,és mi az ami egyszerűen rossz, sekélyes, felszínes?

Persze nem minden jó, ami különbözik a régitől. (Egyébként a régiben sem minden egyformán jó, de van egy közös tapasztalat, amely lehetőséget kínál, hogy mélyebben gondolkodjunk és érezzünk. De ebbe a tapasztalatba beletartozik a haladás gondolata is. Ha megfeledkezünk a haladásról, az épp olyan hiba, mintha sutba dobnánk tapasztalatainkat. A ház, amelynek nincs alapozása, összedől, ám az alap egymagában még nem ház. S nehéz olyan előadást létrehozni, amely nagyszabású is, meg az új megoldások összhangja is megtalálható benne.) Emellett, ha a koncepció nagyszabású, eleinte vitatható is, hiszen mindig eltér a sablontól. Ebben rejlik munkánk alapvető nehézsége.

A Cseresznyéskertben például fokozni akartam a mű drámaiságát, sőt tragikumát. Igen,tudtam,hogy Csehov vígjátéknak tartotta ezt a színdarabját. Lehetséges azonban, hogy Csehov azért vélekedett így, mert a Művész Színház előadása túlzottan lírai, sőt szentimentális volt. Természetesen az ő szemszögéből. Ha ma olvasom a Cseresznyéskertet, bebizonyíthatom,hogy tragédia, amely azonban "farce" mögé rejtőzik. Én azonban nagy hangsúlyt helyeztem a nyíltan tragikus mozzanatokra — nem tudom úgy megrendezni a Cseresznyéskertet, mint ahogy azelőtt tették. Sem úgy, ahogy a Művész Színházban játszották, sem pedig úgy, ahogy azt Csehov tanácsolta. Bármennyit tanulmányozom is a művet, és bármenynyire nagyra becsülöm, csak olyannak tudom megrendezni, amilyennek ma érzem. A kritikus azonban úgy vélheti, nem tudom, hogy Csehov vígjátéknak nevezte színdarabját. És hogyan magyarázzam meg neki, hogy éppúgy elolvastam, mint ő, de most nemcsak olvasója vagyok e műnek, hanem élő ember is, aki előadást teremt. Valóban, Csehov azt is mondta, hogy nem kell sírhalom a színpadon, de vajon ismerte-e a mi elképzelésünket? És ki állíthatja, hogyha ismerné az elénk tűzött feladatokat, nem értene egyet velünk? De ha, tegyük fel, nem értene egyet, az olyan szörnyű lenne? Hiszen a Művész Színház már ezerszer adta elő a Cseresznyéskertet, pedig Csehov nem értett egyet a koncepciójával.

41