Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

A kritikusok gyakran magyarázgatják, hogy mi helyes és mi helytelen. Ilyenkor jut az eszembe egy kitűnő színdarab egyik mondata. A darabban apa és fia vitatkozott egymással, s a fiú azt mondta apjának, hogy valami így nem helyes, az apa pedig keserűen felelte neki, hogy a fiú mindig helyesen cselekszik, de elég ritkán cselekszik jól.

Igen, tudom, hogy az adott színészekkel elszegényítem Csehov vagy más drámaíró művének valamely oldalát, ezzel szemben erőteljesen tudok beszélni másról, ami nekem és másoknak fontosnak tetszik. És mind a színészek, mind a magam szenvedélyét annak szolgálatába állítom, hogy ezt az adott értelmezést méltó színvonalon jelenítsem meg — a nézők reakciója pedig értésemre juttatja, elértem-e, amit akartam vagy sem. S a kritikus gyakran ugyanolyan néző, csak neki nagyobb a gyakorlata. De sok kritikus csak bepillant a könyvbe, aztán kijelenti, hogy ez is meg az is más, mint a drámában. Mintha ez lenne a dolog lényege. Mert hiszen pontosan ugyanolyan úgysem lehet soha. Ez csupán értelmetlen vágyálom. Az ilyesfajta követelmények lefékezik, megállítják az embert. És már milyen sokszor fékeztek és állítottak meg! Talán már elég lenne.. .

A festményeket valamikor fény-árnyékkal festették. A nagy Rembrandt mestere volt ennek. Egyszer rég fölfedezték a perspektívát. De azután megfeledkeztek róla, és a fény-árnyékról is megfeledkeztek. Ennek ellenére azonban higgyék el, hogy Van Gogh jobban szerette és becsülte Rembrandtot, mint — mondjuk — egynémely tanácsadó, aki azt szerette volna, hogy Van Gogh visszatérjen a régi festészeti stílushoz.

Ha valami újat hozunk létre, elvész valami a régiből, esetleg olyasmi, ami kitűnő volt. Helyette azonban másfajta érték jön létre. így van ez a mi művészetünkben is. Eltűnik valami, ami után az ember nosztalgiát érez. Ma senki nem tud úgy játszani, mint Kacsalov vagy Moszkvin. Helyette azonban új igazság, új színészi bátorság, élesség, új teljesség jelenik meg. Ezt azonban sajnos gyakorta nem értékelik, és csak évek múltán emlékeznek meg szép szavakban arról, ami már a múlté.

Mindezeket nem a magam rendezéseinek védelmében írom, lelkem rajtuk, hanem azért, mert e problémák általános jellegűek. Erre azt mondják nekem: mindez így van, de a vita nem annyira az alapelvről folyik, abban föltehetőleg valamennyien egyet-40