Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

A színdarabban, amelyben együtt dolgoztunk, egyébként önmagához hasonló nőt alakított; egy anyát, nagyanyát, akit népes család vesz körül, mégis nagyon magányos.

Úgy mentem a próbára, mint egy kezdő oroszlánszelídítő a ketrecbe. Hiszen a rendező is idomítja a maga elefántjait, őzikéit, oroszlánjait és madárkáit. De az emberek sokkal bonyolultabbak. Én tehát úgy léptem Ranyevszkajához, mint az idomár az oroszlánhoz. Úgy-ahogy megtűrt engem, de ez a türelem mindig komoly megpróbáltatást jelentett számomra. Hol bízott bennem, hol teljesen bizalmatlanná vált, úgy rémlett, már nyelve hegyén van a gonosz tréfa, amelyet bármely percben elsüthet a rovásomra, bár pillanatnyilag rendkívül gyöngéden morgott. Ezen a vékony dróton jártuk a kötéltáncot.

A magam részéről például szeretem, ha a színészek a színpad előterében játszanak, ő viszont félt az első sor közelébe menni. Úgy gondolom, hogy ha a színész távol áll a közönségtől, a nézők kevésbé látják, rosszabbul hallják. Megindult hát köztünk a csata. Bevallom, ravaszkodtam és trükköztem, ő pedig egy időre megfeledkezett félelméről, de hirtelen fölocsudott, és hangosan panaszolta föl csalafintaságomat.

De az ördög vigye, mekkora fegyelem! Milyen pontossága próbákon! Milyen akkurátus a szerepkönyve. Milyen gyermekien nyíltszívű! És milyen világos minden, amit tesz és amit mond. Mostanában gyakorta elgondolkozom a következőkről: az én színész-, rendező nemzedékem az úgynevezett korszerű művészetért harcolt, amely nem tűri a szájbarágást, amely pergő, dinamikus, könnyed, a modern színházak odáig merészkednek, hogy egy Shakespeare-drámát is kétrészes előadássá "dolgoznak át", amelyben csak egyetlen szünetet tartanak. Ez a művészeti irány harcolt az "irodalom eluralkodása" ellen a színpadon, harcolt a beszéd túltengése ellen, amikor is a színész nem éli szerepét, hanem csak beszéí és beszél.

De e harcban született új művészet gyakran kevéssé érthető. Az ember megnéz egy előadást, és szembe találja magát tíz egyformán motyogó színésszel, akik, noha modernül gondolkodnak, képtelenek rá, hogy szövegüket tartalmi szempontból kidolgozzák, s nem fűti őket a vágy, hogy a közönségbe minden egyes párbeszédük értelmét átplántálják.

110